P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!

 Ha bármi gondja van a világban
 Ha nyugtalan
 Ha csak egy kis felhőtlen vidámságra vágyik
 Ha habókos angol lordokkal töltene némi időt
 Ha kusza összeesküvésekre fáj a foga
 Ha a nyelvi humor jó barátja
 Ha a három tolvaj, avagy a Lady nyakéke történetéért eped
 Ha liberális nézeteket vall a rózsák s taxusfasorok terén
 Ha nem ír származású kertész
 És ha halakkal nem kell foglalkozni;
 Forduljon Psmithhez!
 Psmith elintézi!

 Ui.: A "P" néma marad!

Elvis & Anabelle

 Hogy ez milyen jó film! Már el is felejtettem, pedig mikor láttam pár éve, akkor is elég mély benyomást tett rám. De másodszor talán még inkább.

 Hogy miről szól? Lényegében arról, hogy mi történhetett, miután Csipkerózsika felébredt. Egy lányról, Anabelle-ről (Blake Lively), aki egy szépségverseny közepén holtan esik össze, és ezután a kisváros ravatalozójában köt ki. Ahol Elvis (Max Mighella) próbálja vezetni az üzletet, mivel apja már képtelen rá. Azonban amikor Anabelle a balzsamozó asztalon hirtelen magához tér, gyökeresen felfordul az életük...

 Ez is független film (másról ritkán érdemes írni), de még milyen! Igen, szerelemi történet, de olyan, hogy csak na! Fura, abszurd, sötét, reménnyel teli, keserédes, napfényes, szerelmes, és annyi szív szorult belé! A főszereplők között szikrázik a levegő, régen tudtam ennyire szorítani két karakternek. Blake Lively a Gossip Girl előtt sokkal tehetségesebb volt, de a tényleg eszméletlenül tehetséges színész itt Max Minghella. Elvist nem lehet nem szeretni, sötét, rejtélyes, de ugyanakkor nagyon emberi (meg amúgy nézni sem esik rosszul két órán keresztül).

 A történet teljesen abszurd, ezen túl kell lépni. Aki viszont képes a való életet félretenni, és belép ebbe az álomszerű világba, annak nem semmi utazásban lesz része. Sokszor fent, máskor lent, Anabelle és Elvis együtt próbálja legyűrni az akadályokat amiket az élet folyton eléjük halmoz, és próbálnak hinni a csodákban. Mert igazából ez a film mese a reményről, arról, hogy mindegy mit dob eléd az élet, menni kell tovább, és próbálni megtalálni azt, amiért érdemes élni. És tényleg derűsebben nézek most még egy ideig a világra, innét tudom, hogy ez tényleg jó film.

Nem mondom, hogy mindenkinek ajánlom, inkább csak az álmodozóknak, akik el akarnak merülni ebben a szürreális atmoszférában.

(A plakát szerintem nagyon rossz, egyáltalán nem találja el a film veszett erős hangulatvilágát, úgyhogy inkább csak egy képet teszek ki.)

Trailer:

http://www.imdb.com/video/withoutabox/vi1114571801?ref_=tt_pv_vi_1

Kelley Armstrong: Omens (Cainsville 1)

 A Dream Thieves (Hollófiúk 2) után semmit nem találtam, amit egy ilyen hangulatos, egyedi, és úgy összességében veszett jó könyv után nem éreztem volna kevésnek. Így céltalanul bolyongtam a GR-en, amikor is felfedeztem, hogy Kelley Armstrong indított egy új sorozatot, míg én nyári álmomat aludtam (vagy hogy a fenében siklottam el felette?). Ő meg eddig nem alkotott olyat, ami nekem ne tetszett volna, igaz azok YA-k voltak. Ez meg egy felnőtt regény (de még véletlen sem New Adult, hála a jó égnek!), úgyhogy kíváncsian, és nem kis elvárásokkal ugrottam neki.

 Olivia Taylor-Jones a chicagoi elit oszlopos tagja, szülei egy menő bolthálózat tulajdonosai, a vőlegénye szenátusi helyre pályázik, Olivia pedig mindeközben önkéntes munkát végez, hogy hasznosnak érezhesse magát. Ez az álomélet azonban egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor is kiderül, hogy a lányt örökbefogadták, ráadásul a valódi szülei Chicago hírhedt, szadista sorozatgyilkosai. Olivia a riporterek hada elől menekülve egy közeli kisvárosban, Cainsville-ben köt ki, annak reményében, hogy itt kicsit ráncba szedheti az életét. Azonban valódi Anyja, aki ártatlannak vallja magát, ráveszi a lányt, hogy juttassa el az ügyét egy segítő szervezetnek, Olivia viszont ehelyett belekeveredik a nyomozásba, oldalán Anyja volt ügyvédjével, a cainsville-i kötődésű Gabriel Walsh-al. Mindeközben pedig a lány egyre több, ész érvekkel megmagyarázhatatlan helyzetbe kerül, és egyre biztosabbnak látszik, hogy Cainsville nem az, aminek látszik...

 Na, szóval, nem csalódtam! Hogyhogy nálunk ennyire elsikkadt ez a megjelenés? (Jó, angol megjelenés, de sokan írnak azokról is.) Pedig nagyon is érdemes elolvasni, ha az ember megcsömörlött a szokásos paranormális regényektől, mert ez egészen egyedien viszi bele ezt az aspektust, legalábbis eddig. Igazából ki sem derül, hogy mi a természetfeletti, csak babonák, jósnők, fura kisvárosi öregek, különböző ómenek jelzik, hogy itt több is van a háttérben. És ez most nagyon jólesett, épp egy leheletnyi megmagyarázhatatlan van csak benne, és nem is hiányzik több, ez tökéletes hátteret szolgáltat a nyomozáshoz. (A folytatásban majd nyilván előtérbe kerül ez a szál azért.)

 Mert hogy ez egy krimi. Csak mégsem egészen. Igazából nem tudunk meg semmi világrengető megoldást, az is odébb van még, ennek ellenére letehetetlen a könyv. És nem marad hiányérzete az olvasónak. Mert a nyomozás maga érdekes, Cainsville meg még érdekesebb. Sokszor hátborzongató, fura dolgok történnek, de közben meg érződik, hogy az emberek, még ha titkaik is vannak, nem akarnak rosszat. Csak nagyon összetartó és zárt a közösség, ami a kívülállóknak szokatlan lehet. Igazából az ijesztő és az idilli elemek keverednek, meglehetősen jól.

 Amiről még szót kell ejteni, és ami nélkül az előbbiek mit sem érnének, az a  főszereplő páros. Végre nem a nyolcezerszer látott sablonokat kapjuk, hanem szorult beléjük egyéniség is. Mondjuk Armstrongtól ezt el is vártam. Olivia elkényeztetett, ennek ellenére képes a saját lábára állni, és önsajnálat helyett a saját kezébe veszi a sorsát. Hozzá csatlakozik Gabriel, aki nem is tagadja, hogy a saját karrierje, és Olivia pénze miatt érdekli az ügy. És ne is várjunk tőle mást. Gabrielnek igazából kevés jó tulajdonsága van, mert önző, kissé arrogáns, manipulatív, ugyanakkor a szokásos macsó viselkedés teljesen hiányzik belőle, ami miatt valahogy mégis pillanatok alatt megkedveltem. És a védelmében felhozható, hogy okos, és azért néha-néha másokért is hajlandó megtenni ezt-azt. A két szereplő között pedig remek a kémia, annak ellenére, hogy romantikus jelenet egy darab nincs, viszont van helyette feszültség rendesen, aminek lehet szurkolni, hogy átforduljon többe is.

 Nagyon ajánlom a könyvet, mesterien keveri a különböző műfaji elemeket, végig szórakoztató és érdekes, pedig ez még csak egy bevezető kötet volt! Olvasnám nagyon tovább, kár, hogy majd egy évet kell várni rá.

On Sai: Calderon

Nem tanulok. Egyszerűen nem tanulok a saját hibáimból. De ezennel itt ünnepélyesen kijelentem, hogy ha legközelebb magyar írónő sci-fijébe botlok, akkor azonnal, repülőrajttal rávetem magam! Mert eddig még csak jókat olvastam ilyen íróktól (Raana Raas, Sansa, és most On Sai). Ez meg aztán főleg... de ne szaladjunk annyira előre!

Calderon elvesztette a rangját, a családját, és most a feleségét is. De hiába akar öngyilkos lenni, valami felsőbb erő ebben folyton megakadályozza (aztán persze kiderül, hogy a felsőbb erő a sógor). Meg egy úriember egyébként sem temetkezik hitelből, úgyhogy Calderon elmegy egy kapitányi meghallgatásra, ahol meglepetésére ő kapja meg a pozíciót. A hajón a tiszti kar persze utálja a taknyos kölyköt, aki a tisztes korú másodkapitány helyett szerezte meg a posztot, nyilván protekcióval. Calderont ez azonban a legkevésbé sem izgatja, neki csak egy hónapot kell kibírnia, aztán mehet Mara, a felesége után. De persze az élet sosem úgy alakul, ahogy a kapitány eltervezi... ugyanis egy japán kadétlánynak, egy gyilkos vírusnak, az anarchistáknak, és a birodalom főnemeseinek is célja van a férfival.

Mindig mondom, hogy nem szeretem a sci-fiket, de ez egyre nagyobb hülyeségnek hangzik számból, mert ezt a regényt megint agyon fogom dicsérni  Persze nem a sci-fi szál miatt, mert az szerencsére nem túl jelentős, nincsenek hosszú tudományos magyarázatok, meg bonyolult űrkütyük, van viszont egy csomó összeesküvés, politikai machináció, és persze Játszma, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam.

De a regény legnagyobb erőssége egyértelműen Calderon kapitány. Egyszerűen odavagyok azokért a hősökért, akik levegő helyett észt tartanak a fejükben, Calderon pedig épp ilyen. Az rögtön kiderül, hogy van stílusa a pasinak, és az emberekkel is úgy tud játszani, ahogy épp kedve tartja, egyszerűen intellektuálisan annyira felette áll a többieknek. Emellett meg még valami furcsa becsület-féle is van benne. Na, nekem kábé ennyi volt, itt már elvesztem.

Aztán a második részben kiderül (a regény több részre van osztva, de mivel hónapokkal ezelőtt olvastam, már nem emlékszem pontosan hányra), hogy addig még semmit sem láttunk, mert ha Calderon igazán játszik, nos, akkor övé a pálya! Ő a játékosok egyik legjobbika, ezer arca van, de az igazit csak nagyon kevesen látják. A kedvenc részem volt, amikor Alder-rel csatározott, úgy, hogy a zsoldos még csak nem is tudott róla, hogy ki is fogja a póráz végét (pedig mekkora lépéselőnye volt..). Itt már hangosan ujjongtam, valami eszméletlen volt, ahogy Calderon még akkor is lazán irányítgatott egy rakás embert, amikor ott sem volt. Briliáns alak, na. Minden szavának, mozdulatának, még ezek hiányának is konkrét célja volt, és a kapitány sosem téveszt célt.

A többi szereplő is emlékezetes, bár igazán azok emelkednek ki, akik felérnek szellemi képességek terén a főhőshöz. Egyszer szívesen megnézném, hogy mi történik, ha az apjával igazán egymásnak feszül az akaratuk. Nem lenne gyenge szócsata, az biztos!:D

A humor engem egy kicsit Rejtőre emlékeztetett a párbeszédeknél, még Calderon is idézte néha a bivalyerős Rejtő hősöket, akiket egyszerűen nem lehet legyűrni. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan, a leírásoknál közük nincs egymáshoz, de mégis volt valami fura deja vu-m néha.

Szóval epekedek valami folytatásért. Vagy igazából bármiért az írónő tollából, mert ez egy veszett élvezetes sztori volt!

John Green: Alaska nyomában

 Asszem, bírom John Greent. Mert más. Mert valahogy van benne valami igazi. Mert érzem, hogy ugyan lehetne még jobb is, de így se semmi.

 Ez a második könyvem tőle, a Katherine a köbön (az első) egy nagyon szórakoztató regény volt, sok-sok poénnal, a Nagy Elmélettel, és függvényekkel (én bírtam ezeket is, a függvények jók :D). Az Alaska nyomában szintén vicces, de ezúttal némi filozofikus töltetet is kapunk, és ettől vitathatatlanul több lesz a Katherinnél.

 Milesnak nincsenek barátai, unja az életét, ezért elindul megkeresni a Nagy Talánt. Ezt úgy tervezi megvalósítani, hogy egy bentlakásos iskolába iratkozik be. Ahol találkozik az Ezredessel, Alaskával, Takumival, és az élete fenekestől felfordul....

 És többet nem mondok, az eredeti fülszöveg túl sokat lő le. Konkrétan a regény felénél lévő fordulatot, úgyhogy szerintem kerüljétek a könyv fülét, amennyire tudjátok.

 Mit is mondhatnék? (Ja, még mindig "írói" válságban szenvedek.)

 A szereplőkről talán ezt-azt. Miles nem kicsit hasonlított Colinra (a Katherinből), pedig nagyon más az érdeklődésük és beállítottságuk, de valahogy mégis azt éreztem, hogy Colin akár Miles pár évvel idősebb változata is lehetne. Alaska nem nyert meg magának, tényleg szeszélyes volt, és senki nem érdekelte saját magán kívül. Igaz, ezt fel is vállalta. Az Ezredes a maga 150 centijével viszont fene érdekes figura, szegény nem engedhette meg magának, hogy nagyobbra nőjön. Az Ezredest és Milest azért igencsak megszerettem a végére.

 A történet nem egy nagy durranás, és az egyetlen csavart, ami igazán mellbevágó lehetne, a fülszöveg gyakorlatilag ellövi. De mégis jó arról olvasni, ahogy a Culver Creekben tengetik életüket a hőseink, és a bagózás és ivás közé néha beiktatnak néhány ötletes csínyt. Valahogy Green úgy tud írni a bentlakásos sulibeli életről, hogy nagyon életszerűnek, igazinak hat az egész. Pedig közben sokszor abszurd, de talán az élet is az (ne aggódjatok, a bölcsességeimnek ebben a posztban ez volt az eleje és a vége is).

Aztán a komolyabb témák is előkerülnek, de mivel nem akarok semmit elárulni, ezért ezeket inkább nem részletezném, de el lehet rajtuk filózni elég sokat.

 Összességében élveztem ezt a regényt, John Green egészen máshogy ír ifjúsági regényt (és még véletlenül sem YA-t), mint a "többiek", van benne eredetiség és stílus. Csak ajánlani tudom!

(A borító tényleg szörnyű.)

Mindenféle

 Nagyon hanyagolom mostanában a blogot, amiért leginkább a nyári tunyaságot teszem felelőssé, meg azt, hogy újabban inkább olvasok, mint posztot írok.

 Még a blog szülinapját is elfelejtettem (májusban volt), úgyhogy most jelezem, betöltöttük a negyediket.:) De ennek valahogy már nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint az előzőeknél, ahogy ezt az elfelejtés is indikálja.

Rengeteg mindenről írhatnék posztot, vagy akár a halom félkész bejegyzést is publikálhatnám, ha venném a fáradtságot, hogy kicsit gatyába rázzam őket. Előbb utóbb rászánom majd magam, asszem.

Hogy valami kézzelfoghatóról is szóljon ez a szösszenet, mutatok egy előzetest:

 A könyv 15-16 éves koromban nagyon nagy hatással volt rám, olyan igazi mellbevágós, földhöz kenős regény volt ez számomra, a maga sötét atmoszférájával (akkoriban annak tűnt), és problémás helyzeteivel. Újraolvasni mondjuk azóta se mertem, már biztosan nem lenne ugyanaz az élmény, úgyhogy inkább csak megőrzöm a jó emlékeket. A magyar címe: Majd újra lesz nyár... (imádtam még a címét is).

Borítómánia

Mary Simses: The Irresistible Blueberry Bakeshop & Café

Szerintem ezt valakinél már láttam borítórovatban, de annyira tetszik, hogy muszáj nekem is kipakolnom.:)

Borítómánia

Jennifer Echols: Dirty Little Secret

Brent Weeks: A fekete prizma

Brent Weeks a kedvenc fantasy írom. Kicsit aggódtam, hogy Éjnagyal trilógia egyszeri szárnyalás volt nála, de ez a regény meggyőzött, hogy akármit is ír ez a pasi, az nekem kötelező. Mert ez már megint valami rohadt jó volt.

"Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden a béke és a háború, az időjárás és az aratás a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska. Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…"

Egyszerűen imádom Weeks stílusát. Nincs még egy fantasy író, aki 130 oldal alatt annyira meg tudná szerettetni velem a szereplőit, mint ő. Gavint tényleg nem lehet nem imádni, az okos főhősök a gyengéim. Kip eleinte nehezen kedvelhető, de aztán kiderül, hogy nem semmi humora van a srácnak, és még komoly jellemfejlődésre is képes. A többi szereplő is érdekes, még ha a jellemük egy kicsit el is halványul a két főszereplő mellett, a motivációik akkor is veszett érdekessé teszik őket, és az olvasó már alig várja, hogy kiderüljön, mi lesz ebből a katyvaszból.

A mágiarendszer nagyon egyedi (nekem), el nem tudom képzelni, hogy ez hogyan pattant ki az író fejéből.:) A lényeg, hogy különböző színekből öntenek mindenféle dolgokat a színmágusok, vagyis a fontosabb szereplők. Aztán persze ez egy "kicsit" jobban ki van fejtve, és el van mélyítve, de ezt fedezzétek fel olvasás közben! Ráadásul nem kell belezavarodni a magyarázatokba sem, ezúttal sokkal tisztábban vázolja fel a világot és a szereplőket az író, mint Az Árnyak útjánban (Éjangyal 1), ahol első olvasáskor azért rendesen el voltam veszve 150 oldalon keresztül.

A történet maga talán egy hangyányival gyengébb, mint az Árnyak útján sztorija, de lehet, hogy csak azért, mert a nagy fordulat itt sokkal hamarabb megtörténik, és van időnk megemészteni. Egyébként a nagy fordulat nem lenne annyira jó, ha nem lenne ilyen magas szintű a karakterábrázolás, így viszont rendesen földhöz vágott. pedig megfordult a fejemben ez az eshetőség, de még így is nehéz volt megbarátkozni az események ilyetén alakulásával.

Egyébként rengeteg érdekes szál van még a sztoriban, ezekből sok nincs kifejtve az első kötetben, de nyilván az ezt követőkben más lesz a helyzet. Mert ez egy 4 részes sorozat, aminek nálunk nem tudom mikor jön a folytatása, de kint már megjelent a második kötet.

Összességében ez egy tényleg lerakhatatlan regény volt, de ennél az írónál már hozzászoktam, hogy akkor érdemes nekiállni a könyveinek, amikor az embernek van egy egész napja, amit csak az olvasásra fordít. Én reggel 10-től aznap éjfélig olvastam, kevés megszakítással. A kedvenceim közé ez a sorozat is minden valószínűség szerint be fog lépni.

Kelley Armstrong: Darkness Rising Series

 Szóval az a nagy helyzet, hogy még mindig nem nagyon jön az ihlet a könyv véleményezős posztokhoz, az egyik tök jó Georgette Heyer könyvről is próbáltam írni, de annyira kritikán aluli lett az egész, hogy kivágtam a kukába. Jelenleg a második vázlat készül, de ez se halad sokkal jobban.

 De most nem erről kéne habognom, hanem a Sötét Erők trilógia spinoffjáról, ami a Darkness Rising címre hallgat. Igyekszem.

 Salmon Creek egy egészen kis város Kanadában, Vancouver Islanden, gyakorlatilag a semmi közepén. Itt él Maya Delaney, szinte teljes idillben. Persze vannak furcsaságok a kisvárosban, de a Maya-ék nem sokat törődnek vele, hiszen egész életükben csak ezt ismerték. Aztán egy nap felbukkan egy újságíró, és olyan információkat kezd el csepegtetni nekik, amik hatására kénytelenek lesznek mindent megkérdőjelezni az eddigi életükkel kapcsolatban...


 A Sötét Erőket imádtam, a sztori, de főleg a szereplők miatt. És mivel ez annak a spinoffja, ezért nem volt kérdéses, hogy ezt is elolvasom. Nemrég kijött a trilógia utolsó része, ideje volt tehát nekiállni. (Mindenképp egybe érdemes olvasni a három részt, ez fokozza az élményt.) Nem vártam, hogy annyira jó lesz, mint a Sötét Erők (a spinoffok szinte mindig gyengébbek), de egy csavaros, érdekes, izgalmas, pörgős történetre számítottam.

 Ehhez képest az első rész (The Gathering) nagyon lassú volt, konkrétan a természetfeletti szál a regény háromnegyedénél jelent meg. Nem mondom, hogy addig unalmas volt, de senkinek nem kellett közelharcot vívnia velem, hogy elrángasson a könyv mellől.

 A második rész szöges ellentétben állt az elsővel, egy nagy rohanás volt az egész. Rengeteg adrenalin, üldözés, menekülés, összecsapás, rejtőzködés szerepelt benne. Meg egy olyan mondat, amitől nagyon megszerettem a részt: "We have to find them." Mármint a Genesis Projekt résztvevőit (Chloe-ékat).

 Aztán a  lezáró kötetben gyakorlatilag végig azt vártam, hogy mikor bukkannak végre fel a Genesis alanyok. Ez a rész egyébként a közép utat járta, volt benne sok történés, rohanás, de nem annyit, mint a másodikban, itt több idő jutott a magyarázatokra, ahogy az egy lezáró kötettől el is várható. És felbukkantak a Sötét Erők birtokosai is.

 Maya, a főszereplő nagyon határozott, erős egyéniség, igazi kemény csaj. Meg kemény fejű is. Chloét sokkal jobban szerettem, az ő személyisége sokkal kedvelhetőbb volt számomra. Ugyanakkor örülök, hogy az írónő nem próbálta meg replikálni az első trilógia hősnőjét. De akkor se igazán bírtam Mayát. Daniel, és Rafe nevezhető talán még főhősnek, velük nem volt gondom, de annyira jól megírtnak se nevezném őket, meg se közelítették Dereket és Simont, sokkal kevésbé éltek, sokkal sablonosabbak voltak.

 A történet itt is tele van csavarokkal, és a Sötét Erőkhöz való kapcsolódási pontokat is értékeltem, csak sajnos nem mindegyiket értettem, mivel azokat a könyveket jó másfél éve olvastam. Pedig olyan jó kis elméleteket lehetett volna gyártani, ha kicsit több mindenre emlékszem.

 Összességében nem rossz ez a sorozat, az biztos, hogy az átlag YA-t messze felülmúlja, ugyanakkor az eredeti könyvektől is messze jár, annyira nem remek. De mindenképp olvasásra ajánlom, én négy nap alatt végeztem a három regénnyel. Szóval "eléggé" olvasmányos.:)

Jön, jön, jön!

 Nagyon hasznos tud lenni a Goodreads hírlevele, főleg az a fajta, amiben beszámolnak az általam olvasott szerzők ebben a hónapban megjelenő új könyveiről.:)

Na, szóval egy ilyen hírlevélben futottam bele ma reggel (most nagyon jó dolgom van, ugyanis VÉGE a vizsgaidőszakomnak, és az első évemnek) , és szembesültem egy megjelenéssel, ami értem kiált!

Ismeritek Stephanie Plumot? Ha nem, akkor sürgősen ismerkedjetek meg vele, ha igen, akkor pedig figyelő szemetek ide vessétek:

Janet Evanocivh: Heist

Ilyen címmel engem egyből be lehet húzni, az egyik legnagyobb gyengém a heist műfaj (rablós-átverős). Evanovich meg a másik.

Egy kis fülszöveget? Valaki?

"FBI Special Agent Kate O’Hare is known for her fierce dedication and discipline on the job, chasing down the world’s most wanted criminals and putting them behind bars. Her boss thinks she is tenacious and ambitious; her friends think she is tough, stubborn, and maybe even a bit obsessed. And while Kate has made quite a name for herself for the past five years, the only name she’s cared about is Nicolas Fox—an international crook she wants in more ways than one.

Audacious, handsome, and dangerously charming, Nicolas Fox is a natural con man, notorious for running elaborate scams on very high-profile people. At first he did it for the money. Now he does it for the thrill. He knows that the FBI has been hot on his trail—particularly Kate O’Hare, who has been watching his every move. For Nick, there’s no greater rush than being pursued by a beautiful woman . . . even one who aims to lock him up. But just when it seems that Nicolas Fox has been captured for good, he pulls off his greatest con of all: he convinces the FBI to offer him a job, working side by side with Special Agent Kate O’Hare."

Kicsit emlékeztet a White Collar sztorijára, de amíg egy conman a főszereplő, addig én bármit hajlandó vagyok elolvasni. Szóval várjuk június 18-adikát!

Visszatérés!

Napokon belül várható, csak gyorsan el kell olvasnom valamit, amiről írhatok.:D

Díj

 Nancytől kaptam, aki gondolt rám és az ihlet hiányomra, és megpróbált kirángatni belőle. Naaagy köszi, nagyon aranyos vagy!:) Tök jól esett ez most (nem mintha máskor nem esne jól, de most különösen :))! (És bocsi, hogy csak most születik poszt, csak bolondok háza volt ez a hét.) Hogy a vélemény nyilvánítási kedvem visszajött-e, azt egyelőre nem tudom, még nem volt rá lehetőség, hogy kiderüljön, ahhoz először olvasni kéne. De most már hamarosan az is következik!


Szabályok:
1. Linkelni hogy kitől kaptam!
2. 4 bloggernek (linkelve) továbbadni, de csak olyannak lehet, akinek 200-nál kevesebb rendszeres olvasója  van.
3. Szólni azoknak, akiknek tovább szeretném adni.





Akiknek továbbadnám:

Dóri online olvasónaplója: szeretem, hogy a könyvek mellett filmekről, filmadaptációkról is ír sok érdekeset, és könyvek terén is nagyon sokszínű az ízlése (ráadásul neki köszönhetően tudtam meg nemrég, hogy Piszkos Fred és Fülig Jimmy nem csak két regényben szerepel, azóta rá is vetettem magam másik kettőre :)

Szilvamag: sokszor találkozom nála olyan könyvekkel, amik lehet, hogy alapesetben kívül esnének az érdeklődési körömön, de aztán a posztjai után mégis csak listára pakolom őket, legutóbb például a Ragyogj, édesemmel jártam így :)

Colorful Monkey: aki sok-sok olyan könyvet olvas, amit én is szeretnék (főleg angolul), és nála is bukkantam már jó filmre (Bright Star), ezzel pedig nagyon be lehet nálam vágódni :D

Üstökös: aki blogja nevéhez híven sokszor ír - könyvek, sorozatok, és más izgalmas dolgok mellett - a gondolatairól valami olyan téma kapcsán, ami engem is érdekel, csak eddig nem tudtam róla :)

Borítómánia

Cd Brennan: Watershed

Ennek ugyan inkább nyár végi, már-már őszies hangulata van, de végre egyetlen lány sincs rajta sehol, alaposan megvizsgáltam!

Borítómánia

Heidi Mclaughlin: Forever My Girl

Képzeljétek, nemrég láttam, hogy ezt meg fogja jelentetni az Ulpius! (Majd... egyszer, ki tudja mikor... )

És még a borítót is megtartják, legalábbis a Moly jelenlegi állása szerint.

Kell egy poszt...

Vagyis kéne.
Még nem is vagyok úgy elhavazva, mint leszek egy hét múlva, olvasni is olvasok egy csomó jó könyvet, amiről lehet írni, de valahogy nincs kedvem nagyobb lélegzetvételű posztokat fabrikálni. Hobbit erőltetni meg nyilván nem fogok. Úgyhogy lehet, hogy csak a borítós rovat élteti a blogot még egy-két hétig, aztán remélhetőleg visszatér az írhatnékom. (Még ahhoz sincs lelki erőm, hogy a már félig kész bejegyzéseket gatyába rázzam kicsit, pedig például a Calderonos iromány már nem sok törődést igényelne.)

Borítómánia

Heather Topham Wood: Dark Premonitions

Borítómánia

Shey Stahl: Waiting For You

Csak egy szót mondok: Roadtrip!

Borítómánia

Elizabeth Graver: The End of the Point

Mondtam, hogy lesz lánytalan is!:) Egyébként szerintem iszonyat hangulatos ez a borító, szívesen tölteném a nyaraimat ebben a házban.

Charles Sheehan-Miles: A Song for Julia

 Nagyon rákaptam az olyan romantikus sztorikra, ahol a főszereplőknek mindenféle lelki nyavalyáik vannak, a Sea of Tranquility után rögtön kellett is még egy ilyen. Ennek a regénynek a fülszövege pedig még egyéb érdekességeket is ígért, például azt, hogy a regény 10 évvel ezelőtt játszódik, és még egy csipetnyi politikai vonulat is megjelenik benne.

 Julia és Crank egy háborúellenes tüntetésen találkoznak 2002-ben, és ugyan első látásra ki nem állhatják egymást, de mégis együtt töltik a délutánt Washingtonban, folytatásra azonban egyikük sem számít. Aztán mikor Julia totálkárosra zúzza Crank kocsiját, immár Bostonban, együtt kell gondoskodniuk az új autóról, mivel Julia bármit megtenne, hogy a szüleit kihagyja az ügyből. Crank pedig egyre jobban kezdi megkedvelni a lányt, főleg miután az összebarátkozik a fiú Asperger kóros öccsével.

 Cranknek (tényleg ez a neve, a jogsiján is ez áll) a beteg testvérével, a lelécelt anyjával, és a makacs apjával kell megbirkóznia  Julia élete azonban első ránézésre tökéletes. A végzős évét tölti a Harvardon, utána valószínűleg követi apját a nagyköveti pályán, előtte áll az egész élet. Csak nem az az élet, amit ő akar élni, de ez a szüleit a legkevésbé sem izgatja. A lány múltjában történt valami, ami teljesen összetörte őt, ennek hatására a családjától is eltávolodott, és mindenkivel igyekszik megtartani a két lépés távolságot. Mivel Cranket elsőre nem is kedveli, ezért biztonságosnak tűnik vele tölteni az időt...

 Szerettem ezt a regényt, nem kis mértékben a stílus és a főszereplők miatt. Crank igazi rossz fiúnak tűnik, a fülbevalóival, a rock bandájával, a kiállhatatlan viselkedésével. Julia mintadiák, a térd alá érő szoknyáival, kiemelkedő eredményeivel, visszahúzódó magatartásával. A felszín alatt azonban mindketten teljesen más személyiséget rejtegetnek.

 A hol és mikorral kapott el a fülszöveg, 2002 épp elég régen volt ahhoz, hogy érdekes legyen, a háborúellenes tüntetés pedig (Irak megtámadása előtt állunk) egy kis politikai színezetet ad a történetnek. Az világosan látszik, hogy az író elkötelezetten háborúellenes, és ugyan nálunk ez a téma közel sem annyira húsba vágó, mint Amerikában, azért nekem is megvan a véleményem a témáról. Konkrétan az, hogy hagyjunk mindenkit békén, a háborúra nem létezik elég jó indok. Nekem igazából az egész háború teljesen felfoghatatlan, hogy képesek erre az emberek?

 Az, hogy 10 évvel ezelőtt zajlik a történet nem mindig feltűnő, de néha olyan ügyesen elhelyezett részletekbe botlottam, ami miatt nem mondhatnánk, hogy akár ma is játszódhatna. Jól érzékeltette az író, hogy mennyit változott a világ ennyi idő alatt, és mégis abban, ami számít, mennyire keveset.

 A cselekmény semmi mellbevágóan újat nem nyújt, de érdekes, a lelki vívódások hitelesek, a szereplők közeledése pedig aranyos. És annak is örültem, hogy végre nem tizen-, hanem huszonévesek a hősök, és egyetemi a környezet.

 Ajánlom a regényt mindenkinek, aki egy szívmelengető, mélyebb romantikus történetre vágyik, vagy csak családi problémákról akar olvasni, abból is akad itt bőven.

 Nyelvezet: 3/5

Borítómánia

Alaya Dawn Johnson: The Summer Prince

A jövőbeni Brazíliában játszódik a történet, és ezek a trópusi színek nagyon passzolnak a témához.

(Egyszer csak találok majd olyan szép borítót is, amin nincs Lány. Röhej, hogy ahogy végigböngésztem a márciusi kinti megjelenéseket, 87 könyvből kb. 80 borítóján valami lány volt.)

Borítómánia

Diane Payne: Freedom's Just Another Word

Nagyon tetszik ez a hátizsákos turista feeling, ami ebből a borítóból árad. A szomorúságot a lány arcán nem tudom hova tenni, lehet hogy ahhoz el kéne olvasni a könyvet? Kár, hogy nem regény.

Cayla Kluver: A vérző hold örökösei 1-2

A klasszikus fantasy bizonyos időközönként létszükségletté válik számomra, és most épp nem nagyon volt más kéznél, úgyhogy elkezdtem Kluver kevéssé méltatott trilógiáját. Bár szerintem nem katasztrofálisan rossz, azért a jótól is biztos távolságra van.

"Hytanica és Cokyri királysága ősi ellenségei egymásnak. Hytanica királya azonban már belefáradt a harcokba, a felelősséget tovább akarja adni, és ezért mielőbb férjhez akarja adni lányát, a 17 éves Alera hercegnőt. A kiszemelt jövendőbeli jóképű, tehetséges, kiváló harcos, ám elviselhetetlenül arrogáns.
Egy nap a királyi palota kertjében elfognak egy cokyri lányt és egy fiút. Alera hercegnő és az idegen fiú között minden tiltás ellenére szerelem szövődik.Kalandjaik során nem csak a legendák erejével, hanem a felnőtté válással is meg kell küzdeniük."

Tanulós időszakban nem bánom, ha közepes könyv kerül a kezembe, így legalább nincs rá késztetés, hogy egész nap olvassak. Úgyhogy ilyen szempontból tökéletes volt a regény, minden egyéb szempontból... hát, nem igazán.

Gyorsan lehet vele haladni, leginkább azért, mert az első részben alig történik valami. Egy mondatban összefoglalva a cselekményt: a főhercegnőhősnő ül a szobájában, és mindig kapja az infókat, hogy mi történt a királyságban. Ez egy kényelmes megoldás arra, hogy ne kelljen csatákat, összecsapásokat, különböző titkos küldetéseket részletesen elmesélni, csak éppen pont ezek hiányoztak nagyon a regényből. Ha 100 oldalon keresztül készülünk egy csatára, akkor annál azért többet várnék, hogy: nyertünk (meg esetleg két bekezdést arról, hogy a hadvezérünk milyen zseniális).

A második részre viszont az egyik karakter, Steldor teljesen megváltozott, őt lehetett kedvelni, ezért ez a kötet jobban tetszett az elsőnél. Ráadásul itt Alera se a szobájában ücsörög végig, hanem ő is belekeveredik az események sűrűjébe. Csak sajna még mindig nem lép ki a tyúkeszű királykisasszony szerepéből.

Nem nagyon van egyéb mondanivalóm a két könyvvel kapcsolatban, hacsak nem az, hogy a harmadikat nem fogom elolvasni. Egyedül az érdekelt volna, hogy Alerának lesz-e annyi esze, hogy Steldort válassza. De arra jutottam, hogy azért annyira nem izgat, hogy még 500 oldalon keresztül a csaj egoizmusával töltsem az időmet. Úgyhogy utánaolvastam inkább goodreads-en, SPOILER gondoltam, ha mégis megjön az esze Steldor ügyben, akkor elolvasom. Nem jött meg. SPOILER VÉGE

Vizsga ás ZH időszakra ajánlom, egyébként nem. Ennél könnyedén lehet sokkal-sokkal színvonalasabb fantasy-t is találni. Arról nem is beszélve, hogy ez sokkal inkább mese, mint fantasy.

(Miért ez a rémség lett a második borítón???)

Maggie Stiefvater: A Hollófiúk

 Még karácsony táján olvastam a részletet, amit a Könyvmoly megosztott az olvasókkal, és akkor nagyon folytatni akartam. De mostanában próbálok minél kevesebb YA könyvet venni, igyekszem olyanokba beruházni, amiket nem csak egyszer akarok elolvasni, és ez nem tűnt többször olvasósnak. Egyébként nem is az, pedig összességében nagyon tetszett a történet.

"Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből és megszólítja őt.
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."

Misztikus, ködös hangulat lengi körül a regény történéseit, és azzal már sokszor meggyűlt a bajom (Alice Hoffman, vagy Philippa Gregory esetében például), itt azonban mégis imádtam a légkört. Pedig ez a műfaj tényleg nem nekem szól, valószínűleg túl földhözragadt vagyok az élvezetéhez. Nem tudnám megmondani, hogy itt miért tetszett mégis, Stiefvater stílusának lehet köze a dologhoz, valahogy képes ezeket a dolgokat a valóság érzetétől pont olyan távolságban tartani, hogy az nekem pont jó legyen. Ez most elég homályos kijelentés, de arra gondolok, hogy amikor valaki teljesen úgy akarja eladni a boszorkányos témát, mint az élet részét, attól hülyét tudok kapni.

A szereplőket, főleg a fiúkat is bírtam, mindenki eléggé különc ahhoz, hogy kedvelni lehessen. Egyedül Adam jelent kivételt, ő sajnos többször idegesített, mint nem. Blue-ról sok mindent nem tudunk meg, nem ő az igazi főszereplő (még), ennek ellenére bírtam, bár a jellemét lehetne még árnyalni, de erre érzésem szerint sor fog kerülni a későbbiekben.

Az eddig gyakorlatilag nem létező szerelmi szál is érdekel, ezek a jövőbe pillantások megfogtak, kíváncsi vagyok, végül is mi lesz Blue-val és Gansey-vel. A nyomozás a kalandregényekre hajaz, egész ügyesen ágyazza a történelembe a rejtélyt, majd ad hozzá némi természetfeletti réteget. Tetszett ez is, bár túl sokat nem haladtunk ezen a szálon sem.

És igazából ez volt a problémám a regénnyel. A háromnegyedéig teljesen odavoltam a történetért, izgultam, szurkoltam, néha borzongtam, de aztán a tetőpont lapos lett és csalódást hagyott maga után. Azt hittem, a kötet végére messzebbre jutunk a cselekményben, ha nem is Blue látomásáig, de legalább a sír megtalálásáig. Erre fel alig történt valami, és semmire nem kaptunk választ. Úgyhogy most kicsit olyan érzésem van, mintha csak egy expozíciót olvastam volna.

Várom a második részt, mert még nagyon jó lehet ez a regényfolyam, rengeteg a lehetőség, amit remélhetőleg az írónő egy kicsit jobban kihasznál majd, mint ebben a kötetben.

Katja Millay: The Sea of Tranquility

Szeretem, amikor bejönnek a megérzéseim! Ezzel kapcsolatban pedig nagyon jó előérzetem volt.

Nastya élete a zongora volt, egészen 15 éves koráig minden napját ezzel töltötte. Aztán történt valami, és az a lány örökre eltűnt. 3 és fél évvel később Nastya új helyen próbálja folytatni az életét, új névvel, személyiséggel, külsővel. És beszéd nélkül. Több, mint egy éve nem szólt egy szót se, csak annyit kommunikál cetliken bárkivel, amennyit feltétlenül muszáj. Az új iskolától is csak annyit vár, hogy mindenki hagyja őt békén, és akkor nem lesz elviselhetetlen az élete, legalábbis nem jobban, mint amennyire már így is az...
Josh Bennettet mintha valami láthatatlan erő venné körül, senki nem mer közelíteni hozzá, ha mond valami, senki nem vitatkozik vele. A fiú csak túl akar lenni a még visszalévő középiskolai évén, aztán a garázsában fog építeni egyfolytában. Családja nincs, teljesen egyedül él, és nem is akar senkit maga körül. Aztán egy éjjel a furcsa, néma lány a suliból feltűnik a garázs ajtajában, láthatóan el van veszve...

Hú, de nehéz erről spoilerek nélkül írni bármit is. Pedig micsoda regény! És az elején még nem is szerettem.

Az első  150 oldalon tényleg egy szó sem hagyja el Nastya száját, és ez elég idegesítővé válik, elég hamar. Viszont azt megtudjuk, hogy a lány az egész életét felesleges szenvedésnek tartja, egyetlen célja, hogy bosszút álljon valakin. Aztán ahogy a két főhősnek végre lesznek közös jeleneteik, úgy enged fel a hangulat, és válik kicsit napfényesebbé. Kicsit. Alapvetően nem egy vidám regény, ahhoz lelkileg túlzottan sérültek a szereplők. De a depresszívtől is messze van, jó néhány olyan jelenet volt, ahol hangosan felnevettem (ekkor már tudtam, hogy ezt a sztorit nagyon fogom szeretni).

Amikor Josh és Nastya a garázsban beszélget, azok a jelenetek igazán jók, érezni, ahogy lassan néhány dolog helyre áll bennük, de közben még mindig rengeteg a kár, és talán egy egész élet is kevés ahhoz, hogy teljesen  begyógyuljanak a lelki sebek. Főleg, ha valaki nem is akar helyrejönni.

Ez a a főszereplőkkel valami gáz van, de egymásba szeretnek vonal kezd előre törni, és ahogy egyre több ilyet olvasok, úgy egyre inkább tartok tőle, hogy csak a divatot akarja követni a szerző, de az a mélység, ami egy ilyen könyvhöz szükséges, az teljesen hiányzik. Itt szerencsére nem, teljesen hihető,hogy miért úgy reagálnak és éreznek úgy a szereplők, ahogy.

Bár nálunk ez a regény szinte teljesen ismeretlen, velem legalábbis még nem jött szembe, de a Pushing the Limits rajongói imádnák ezt is. Szóval hajrá, és fel ne adjátok, mielőtt Nastya beszélni kezd! Utána meg már úgysem tudjátok letenni.

Nyelvezet:3/5 Van benne néhány érdekesebb szó, de ezek nélkül is könnyen érthető.

Borítómánia

Lisa Burstein: Dear Cassie

Én is nyarat akarok! Ebből a borítóból pedig csak úgy süt az a fülledt, forró, napos nyári hangulat, amit annyira imádok.

Ally Carter: Perfect Scoundrels

 Mikor lesz következő???

 Mert ez megint a szokásos színvonal volt, azaz szimplán csak lenyűgöző. Egyszerűen ennél különlegesebb és élvezetesebb YA sztori nincs ma a kínálatban.

 Jó, persze én elfogult vagyok, mert egyrészt a történet már réges rég megvett magának (konkrétan az első kötet második oldala tájékán, mikor Hale felbukkant), másrészt megmagyarázhatatlanul vonzódom a heist műfajához (rablós-átverős, ki a legokosabb típusú versengős dolgokat jelent a kifejezés), számomra ez a szórakozás alfája és ómegája.  Nem a legjobb ötlet egyébként ilyen irányú rajongást kifejleszteni, mert a műfaj gyakorlatilag kihalt. Illetve filmek vannak (tipikusan az Ocean's mozik ilyenek), de könyvről nem tudok ezenkívül, részben ezért is becsülöm ennyire sokra.

 Ezúttal Hale kerül a fókuszba, ugyanis a nagymamája meghal. És őt nevezi meg a családi cég egyetlen örököseként. Azonban Kat gyanítani kezdi, hogy a végrendeletet meghamisították,és valójában Hale egy átverés célpontjává vált. A lány egyedül kezd nyomozni, ami nem sok jóhoz vezet...

 Mit újat mondhatnék? Hogy a stílusa lehengerlő? Tudtuk. Hogy legszívesebben az egész könyvet kiidézném, mert minden mondatban van valami, ami miatt érdemes lenne? Nem újdonság. Hogy ennyit könyvön régen nevettem? Hogy egyszerűen minden szereplő imádni való? Hogy Hale?

 Nos, ez utóbbit sosem tudom eléggé kiemelni. Mert ez a srác eddig is a kedvencem volt (kevesen vesznek le a lábamról az első mondatukkal, neki sikerült), de most még inkább az lett. A világ egyik leggazdagabb családjának örököse, és mégse volt sokáig semmije. Aztán egy éjszaka megjelent egy lány a nappalijában, és gyanúsan méregette a falon függő Monet-t (ami egyébként hamisítvány volt). A lány végül mégsem a képpel, hanem a fiúval távozott.

 Eddig Hale családjáról szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy úsznak a pénzben, de a fiuk egyáltalán nem érdekli őket. Most kiderül, hogy mégis volt valaki, akit érdekelt: Hazelt, a nagyit. De ő meghalt, és Hale-ben valami eltörött, hiszen elveszítette az egyetlen rokonát, aki az egész családot jelentette neki. Kat nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem tudja hogy segítsen. Csak annyit tehet, hogy próbálja éreztetni Hale-lel, hogy azért van még családja, csak nem az, amelyikbe beleszületett, hanem az, amit választott, amikor 2 éve azon az éjjen kisétált a családi villából Kattel.

 És persze most is kapunk egy jó kis heist-ot, de ez a szál kicsit háttérbe szorult Hale miatt. Ezt egy picit azért bántam. Azért az utolsó felvonásban olyan átverést kaptunk, ami gyönyörű volt a maga egyszerűségében, úgyhogy ez némiképp kárpótolt.

 Végre megismerhettük a Heist Soceity nagy öregjeit is. Mind bevetették képességeiket, mint a lopás, csalás, hazudozás, annak érdekében, hogy segítsenek Hale-nek. És ez a család bizony külön-külön se semmi, de együtt olyan elementáris erőt képviselnek, amit nem állíthat meg holmi nagyravágyó gonosztevő.

 Bár ezúttal egy kis szomorúság is megjelent a történetben, azért ez továbbra is egy vidám történet, csak most kicsit érzelmesebb volt a szokásosnál, de ettől csak még jobban tetszett. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, de ezt mondani se kell.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, de a heist zsargonja azért itt van, bár csak néhány szó és kifejezés erejéig.

Ui.: Figyeljétek csak ki tükröződik a napszemüveg lencséjén!;)

Marie Lu: Legenda

 Gyerekek, ha pörögni akartok, ezt olvassátok! Eszetlen mennyiségű adrenalin van ebben a sztoriban!

 "A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két, hadban álló nemzetre szakadt, a Köztársaságra és a Kolóniákra.
A tizenöt éves June jómódú környéken, az elithez tartozó családba született. Kivételes tehetség, kötelességtudó, szenvedélyes, elkötelezett hazafi, nyitva áll előtte az út, hogy bekerüljön a legmagasabb katonai körökbe.
A tizenöt éves Day a Lake Szektorban, a nyomornegyedben jött a világra. Ifjú kora ellenére ő a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk.
A két fiatal két külön világban él, nem keresztezik egymást az útjaik, mígnem ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik.
Az első számú gyanúsított: Day.
Ezzel kezdetét veszi egy vérre menő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát.
Aztán az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és megtudják, milyen messzire képes elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait."

Félve kezdek disztópiákba, mert nekem mindig hiányzik valami. Az Éhezők viadala óta egyetlen kiváló darabot olvastam a műfajban, a Harmóniát, ellenben rengeteg szerintem értékelhetetlen, és ennek ellenére agyon ajnározott sztoriba futottam, szóval kezdtem feladni a reményt. Mert egy ilyen könyvben vagy pörögjenek az események, vagy legyen tényleges morális háttere, ne csak a divatból felhúzott disztópikus kontúrvonalak. Nos, a morális háttér itt is hiányzik, ellenben kapunk egy baromi pörgős, jófajta  akcióregényt.

Dayt nagyon bírtam az első perctől kezdve, ez a srác egy harcos. És nem csak fizikai értelemben, hanem lelki szempontból is, de ezt a tényt szerencsére nem akarják a képünkbe nyomni, viszont az apró cselekedetekből tisztán kiválik, hogy milyen tartása, igazságérzete, lelke van. És a stílusa sem utolsó, nagyon  vagány! Kicsit modern kori Robin Hood, annak ellenére, hogy szerintem az íjnak a fogalmát sem ismeri.:)

June-t ellenben meglehetősen szőkének tartottam sokáig, aki elvileg ilyen okos, az nem lehet ennyire vak! Kevés dolog van, ami annál jobban kiborít, mint mikor valaki kérdések nélkül benyeli a hatalom despotikus, demagóg, és a tetejébe teljesen logikátlan dumáját. Nem számít, hogy ebben nőttél fel, ha a saját szemeddel látod, hogy valami fekete, akkor nem hiszed el, hogy fehér, mindegy ki mondja. Azért lassan kinyílt a szeme, de benne messze nem látom azt a lelki erőt, amit Day-ben. Ennek ellenére mégsem utáltam sokáig a csajt, mert csak van benne valami, ami miatt meg lehet kedvelni. Bár, hogy mi ez a dolog, arról fogalmam sincs.

 A sztori maga nem igazán nyújt újdonságot a műfajban megszokotthoz képest, viszont képes volt úgy tálalni a kliséket, hogy veszettül élveztem! Folyamatos feszültség, teljes gőzzel dübörgő események, és körömrágós izgalom jellemzi a sorokat. Nem is tudtam letenni, egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogy mi lesz a következő oldalon.

 Képzeljétek el, még a romantikus szál is tetszett, pedig újabban nagyon finnyás vagyok. De itt valahogy akartam, hogy működjön a dolog a két első látásra nagyon különböző, de valójában azért közös vonásokat is bőven felvonultató főszereplővel. Valahogy olyan finoman szövődő, nem túl hangsúlyos, de mégis megfelelően fontos lett ez a vonal.

 Viszont akármennyire is élveztem, ez egy limonádé, a komolyabb kérdések a szabadságról, túlélésről, emberségről hiányoznak belőle (illetve nem túl nagy mélységgel jelennek meg). Ha még ezt is sikerült volna belecsempészni, akkor új kedvencet avatnék, így "csak" egy nagyon szórakoztató és izgalmas élménnyel lettem gazdagabb. Lu-tól a disztópia írók többsége tanulhatna néhány fogást!

Köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak az olvasási lehetőségért!

Patrick Rothfuss: A szél neve

 A szél neve... jól esik ízlelgetni ezeket a szavakat. Már a címből is érezni, hogy ez bizony regény lesz a javából. És mire a történet fonalának végére ér az olvasó, őt is lenyűgözi majd a szél nevének hatalma.

Kvothéról legendákat zengenek az egész világon, és minden legenda mögött ott lapul az igazság magja is. Mikor a híres krónikás megérkezik egy világvégi kocsmába, és az elsőre átlagosnak tűnő kocsmárosban felismeri az egykori hőst, és ráveszi, hogy mesélje el az életét...

Ilyen alkotások miatt érdemes klasszikus fantasyt olvasni. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani, pedig igyekszem, de valahogy mindig túlbonyolítom a mondatokat, és a végén pont a lényeg tűnik el belőlük. A lényeg pedig annyi: ez az egyik legjobb fantasy, amit valaha olvastam.

Kvothe, a főhős az elejétől kezdve szimpatikus, de igazán akkor lett kedvenc, amikor rájött hogyan hívja a szelet, én pedig arra, hogy ez tényleg lenyűgöző dolog. Olyan hős ő, aki valójában minden valószínűség szerint nem is hős, hiszen hiányoznak belőle ehhez szükséges alapvető tulajdonságok, de ehelyett valami sokkal jobbat kapunk: egy embert! Egy embert, aki változik, fejlődik, hibázik, hatalmas és esendő.

A szerkezet is tökéletes, végig lassan hömpölyög ez az eposz, ez is része a varázsnak (ennek a történetnek tényleg varázsa van), a tempó nem is igazán változik, viszont mégis olyan tetőpontja van a regénynek, ami egyszerűen mértani pontossággal van elhelyezve.

A nyelvezet pedig valami egészen különleges. Olyan szinten beletemet a sztoriba, amire csak az igazán nagy mesélők képesek. Nincs kétségem afelől, hogy Patrick Rothfuss ilyen. Mert ő tényleg mesél, bár ez a szó édeskevés ahhoz, hogy leírjam azt, amit ez az ember a szavakkal művel, de jobb kifejezés híján ezzel kell beérnetek. Elmerülsz a történet szövetében, és innét kezdve nincs menekvés, nem lehet többé kilépni ennek a világnak a bűvköréből.

Most abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy nálam van a második kötet, de tudom, hogy nem szabad még elkezdenem, mert akkor mit csinálok majd addig, amíg a trilógia záró darabja is elkészül? Ha előtte olvasok valami mást, akkor talán nem merülök majd olyan mélyre a rajongásban, hogy ne tudjak hetekig kimászni belőle (poszt jó könyv trauma a jelenség neve, azt hiszem).

 A szerzőnek csak annyit üzennék: írj sebesen, mint a ... Nos, tudjátok, a jó hasonlatot mondani olyan, mint ... ;)

Ui.: Még jó, hogy nincs függővég! Amúgy belegondolva a kedvenceim nagy részénél nincs ilyen, mert egy igazán jó mesének nincs szüksége ilyesmire ahhoz, hogy biztos lehessen benne, az olvasó visszatér a folytatásra is.

Ui.2: Semmire nem mentem a függővég hiányával, ezt a posztot múlt hét végén írtam, de aztán két nap kemény ellenállás után mégis el kellett kezdenem a második részt. Még van vissza belőle 300 oldal, igyekszem kiélvezni és elnyújtani az olvasást.:)

Borítómánia

Susanne Winnacker: The Other Life

Mert nem lány van rajta!;) És mert szép.

Jön, jön, jön!

Na, mit találtam?:D
Illetve mit talált nekem a goodreads ajánló funkciója (be kell ismernem, hogy az oldal érdeme a dolog igazából)?!
A Pushing The Limits utódja lehet ez a regény, reményeim szerint legalábbis. márpedig azt nagyon szerettem.



A borító zseniális mellesleg.

És a fülszöveg is sok jót ígér, a kritikákkal egyetemben.
"Former piano prodigy Nastya Kashnikov wants two things: to get through high school without anyone learning about her past and to make the boy who took everything from her—her identity, her spirit, her will to live—pay.

Josh Bennett’s story is no secret: every person he loves has been taken from his life until, at seventeen years old, there is no one left. Now all he wants is be left alone and people allow it because when your name is synonymous with death, everyone tends to give you your space.

Everyone except Nastya, the mysterious new girl at school who starts showing up and won’t go away until she’s insinuated herself into every aspect of his life. But the more he gets to know her, the more of an enigma she becomes. As their relationship intensifies and the unanswered questions begin to pile up, he starts to wonder if he will ever learn the secrets she’s been hiding—or if he even wants to."

(Azt nem értem, hogy én erről miért nem hallottam eddig, hiszen szabályosan vadászok az ilyen könyvekre.)

Borítómánia

Jennifer L. Armentrout: Pure

Bár annyira nem szerettem, amit olvastam az írónőtől, de azt el kell ismerni, hogy a borítótervezője tud valamit.

Tara Monti: Fianna (Innuendo)

Már amikor a Könyvmoly 50 oldalas részletét olvastam (ők most adták ki Innuendo címmel), akkor is éreztem, hogy ez a könyv nekem való lesz, de aztán mégsem mertem megvenni, főleg miután rájöttem, hogy ez a regény 10 éve egyszer már megjelent nálunk Fianna címen.

 Irish Valleyben, az ír bevándorlók közösségében egy csapat gyerek megalakítja a Fiannát, a harcos lovagok szövetségét az ír mondavilágból. Egyedül Nolan, és a banda vezérének húga, Finn nem illik igazán a társaságba, és mikor felnőnek egy együtt töltött éjszaka után el is tűnnek a városból, mindketten a saját útjukat próbálva járni. Azonban 10 évvel később a Fianna egyik tagja meghal, így Nolan és Finn is visszatér Irish Valleybe...

 Van ebben a regényben valami, ami rögtön az elején megfogott. Nem is a hangulata, bár kétségtelen, hogy az se semmi, hanem a két főszereplő, azt hiszem. Nem tipikus figurák, Nolan és Finn is gyorsan elérte, hogy érdekeljen a sorsuk, és ez az a pont, ahol egy csomó sztori elbukik. De bennük volt valami, amivel könnyen azonosulok, és ami botrányosan kevés hősben van meg mostanában: a szabadságvágy. Illúzió, tudom, de egy olyan illúzió, amit érdemes kergetni.

 Ők persze kicsit félreértelmezték ezt az egészet, vagyis inkább azt hitték, hogy teljes szabadságra vágynak, és végletekben gondolkodtak. Kicsit el is merengtem azon, hogy milyen mértékben akarunk szabadok lenni? Mert teljesen szabad csak akkor lehetsz, ha nem kötődsz semmihez és senkihez, ez pedig valószínűleg legtöbbünk számára nem a boldogság receptje. De ha nincs annyi szabadságod, amennyire szükséged van az élethez, az ugyanolyan könnyen megfojthat.

 Aztán az újbóli találkozás után hamarosan beindult a krimiszál, ami elég váratlanul ért volna, ha nem olvasok előtte értékeléseket a molyon. A nyomozós vonal is veszett jó, kellőképp bonyolult, még ha a nagy gonosz személyét nem is olyan nehéz kitalálni (mivel erre a szerepre csak egy igazán alkalmas jelentkező van). De a rejtély maga elég misztikus volt, és roppant jó ütemben adagolta az információkat az írónő. Persze azért akadt, amit előre kitaláltam, de nincs is annál jobb, mint amikor hajnalban összeesküvés elméleteket gyártasz, aztán rájössz, hogy igazad volt!

 Az ír kultúra önmagában is vonz, Írország is rajta van az "el akarok jutni oda" listámon, így a fiannával, a mondákkal, és az ezekre felhúzott párhuzamokkal is csak erősítette a rajongásomat Tara Monti. Ráadásul ez olyan hangulati hátteret adott a történetnek, ami sokat hozzátett.

 Összességében a kedvencem az első 100 oldal volt, a krimi akármennyire is jó, akkor is csak krimi marad. A szabadság téma jobban bejön, nem tudok mit tenni. De azért azt meg kell említenem, hogy ez  hajnalig olvasós darab volt, fél háromkor fejeztem be. Ezt most azért mondom, mert ilyet csak kivételes esetekben teszek.:)

 (Egy aprócska bajom van: miért nem lehetett az outsider szót lefordítani? Eszméletlenül zavaró volt, hogy meghagyták ezt az egy angol  szót, ráadásul mindenféle ok nélkül. Remélem ezt a Könyvmolynál javították.)

Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

Nem szeretem, amikor a könyvekben a főszereplők rögtön egymásba zúgnak, amikor gyakorlatilag pár nap alatt eldöntik, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, miközben még csak nem is ismerik egymást. Ezért nem is vártam tűkön ülve ezt a regényt, mert miért is akarnék erről a hülyeségről egy egész könyvet olvasni? Nos, röviden összefoglalva azért, mert ez egy jó könyv.

 Hadley apja esküvőjére tart Londonba. Már hónapok óta retteg ettől a naptól, amikor el kell fogadnia, hogy az apja egy másik nőt vesz feleségül, és hogy a családjuk végérvényesen felbomlott. Ráadásul a repülőn még a klausztrofóbiájával is szembe kell néznie. Azonban a lány négy perccel lekési a járatát, így kénytelen órákat dekkolni a reptéren, ahol időközben megismerkedik Oliverrel...

 Ez a regény nem arról szó, amire a cím utal! Nem egy nyálas, "jaj de szép vagy, rögtön beléd szerettem" típusú vacak, hanem egy történet igazi problémákról, érzelmekről (inkább a szeretetről, mint a szerelemről), emberekről. Hadleyt és Olivert is nagyon szerettem, bár nincs bennük semmi kirívóan érdekes, de el tudnám képzelni, hogy ők tényleg léteznek, annyira emberire sikerült megalkotni őket.

 A legfőbb konfliktus az apa-lánya kapcsolat, vajon Hadley képes lesz-e megbocsátani az apjának, amiért az elhagyta őket? Bár a lány eltökélte, hogy nem, de amikor megérkezik az esküvőre, olyasmikkel szembesül, amikre nem készült fel. De Oliver szála is fontos, neki is megvan az oka arra, hogy Londonba utazzon, és ő is örül, hogy Hadley eltereli a figyelmét a nehézségekről útközben. A szerelmi szál egyáltalán nem hiteltelen, hiába játszódik 24 óra alatt a regény, a szereplők megismerik egymást, és nem nehéz meglátni, hogy mit kedvelnek a másikban.

 London hangulatát még érdemes kiemelni, bár nincs sok leírás róla, mégis nagyon erős az atmoszféra, nem tudom, hogy ezt hogy érte le az írónő, de jól csinálta, az biztos. Átjön az a ködös, esős, de néha mégis napsütéses, nagyon angol hangulata a városnak.

 Összességében nem egy eget rengető regény, de érdemes elolvasni, ha valaki egy kicsit reálisabb történetre, és úgy egyáltalán egy jó könyvre vágyik!

Jön, jön, jön!

Ó, hogy én mióta várok erre is! Laura Whitcomb a Certain Slant of Light-tal bebetonozta magát a kedvenceim közé, egy gyönyörűen megírt, tartalmas, remek regény, aminek a líraiságát külön imádtam, egyszerűen elveszik benne az ember. Mert ilyeneket ír Whitcomb:

"The library smells like old books—a thousand leather doorways into other worlds." Mr. Brown paused and glanced up at the room, but especially at James for one moment. „I hear silence, like the mind of God. I feel a presence in the empty chair beside me. The librarian watches me suspiciously. But the library is a sacred place, and I sit with the patron saint of readers.” Mr. Brown paused as he stared at the page, and then read, „Pulsing goddess light moves through me for one moment like—” Here Mr. Brown paused again. "Like a glimpse of eternity instantly forgotten."

És jön a folytatás, ami igazából nem folytatás, nem is lehetne folytatni az eredeti sztorit, most a szellemek helyett az emberekre koncentrálunk ugyanis. Május 14-dikét véssétek be a naptáratokba!

Kiadhatnák az első részt nálunk is, valaki nem tud erről véletlenül valamit?

Van már borító is, ami egy borítórovatban is simán megállná a helyét:

Borítómánia

Katie Dale: Someone Else's Life

Van valami különleges hangulata ennek a borítónak.

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2)

Az első rész nem vett le a lábamról, megy ez Clare-nek sokkal jobban is, úgyhogy a második kötetet nem is olvastam angolul, de még a magyar megjelenés után is vacilláltam. Aztán elkapott az árnyvadász mánia (néha rám jön csak úgy ;D), úgyhogy mégis megvettem. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy jobban tetszett Az angyalnál, de...

Innét értelemszerűen spoiler az első részre, bár csak egy kicsit.

Nem írok ismertetőt, mert nem tudnám pár mondatban összefoglalni az események kezdetét, na, nem azért, mert annyira sok minden történik, hanem éppen ennek ellenkezője miatt. Tessa őrlődik Will és Jem között, nagyjából erről szól az egész könyv. Ez még nem jelenti, hogy nem tetszett, mert egy nap alatt elolvastam az egészet- az árnyvadászok világába mindig jól esik visszatérni- csak éppen itt sem volt katarzis.

A szereplőkkel nincs gond, bár gyengébbek a Végzet Ereklyéi karaktereinél (kivéve egy darab Magnust, de neki megvan az a helyzeti előnye, hogy ő már ott is szerepelt). Viszont Willel kapcsolatban kicsit úgy érzem, hogy átvertek. Will szeret odamondogatni mindenkinek, ezért is van rajongótábora, erre kiderül, hogy ő igazából nem is ilyen. Igenis legyen ilyen (talán ne ennyire, de akkor is)! Ha csupa bűbáj lenne, akkor pont a lényeg veszne el.

A történet nem száguld éppen fénysebességgel, de ez igazából nem volt baj, éppen elég rejtély van ahhoz, hogy legyen min gondolkozni. Tessa származása a legnagyobb titok, és egyelőre még nem jöttem rá a nyitjára szerencsére. Bár vannak teóriáim Aloysius Starkwheatherrel kapcsolatban... :D

A stílus viszi el a hátán igazából a regényt, Clare nagyon otthonosan mozog az árnyvadászai világában, érződik, hogy ő is szereti ezeket a jómadarakat. Viszont ami egy picit zavart, hogy a korhoz egyáltalán nem illeszkedik néha a szereplők beszéde, abban például egész biztos vagyok, hogy a 19. században senki sem aházott. Rendben, hogy árnyvadászok akkor is a saját szabályaik szerint éltek, de a száz évvel későbbi szlenget akkor sem hiszem, hogy ismerniük kellene.

Szóval jól esett visszatérni ide, nagyon olvastatja magát a könyv, de akkor is hiányzik belőle valami, ami a Végzet Ereklyéiben megvolt, és- sokak véleményével ellentétben- szerintem még mindig megvan!

Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

 Először is a legfontosabb: ez egy crossover novella a Heist Society és a Gallagher lányok (nálunk Cammie, a kaméleon címmel fut, most jöttem rá) szereplőivel. Viszont az, hogy novella senkit ne riasszon el, 90 oldal hosszú, és ez egy rendes sztori, nem egy összecsapott izé, amit novella címén próbálnak sokszor eladni.

A második legfontosabb: itt ingyenesen és legálisan elérhető! Ally Carter jó fej!:)
(Persze azért én is tudom, hogy egy crossovernek az a célja, hogy az egyik sorozat rajongóival megszerettesse a másikat is, tehát ingyenessé tenni igazából csak jó marketing.)

Macey McHenry számára ez csak újabb unalmas parti, ahol a New York-i elit parádézik, saját maguk szórakoztatására. Minden és mindenki abszolút kiszámítható a lány számára, kivéve egyetlen srácot, aki valahogy kilóg a tömegből, főleg amikor lenyúlja a polgármester mobilját egyenesen a zsebéből, és nem is csinálja rosszul. Nem sokkal később azonban fegyveres rablók veszik át az uralmat a parti felett...

Ez annyira jó volt! Uhhh.. teljesen átálltam Heist Society fangirl módba! (Bocsi a gyerekes lelkesedésért, de ez a sztori ezt hozza ki belőlem, ezért is imádom annyira!:) ) Teljesen a HS (Heist Society) stílusában íródott, amiért meg egyszerűen nem lehet nem megveszni! Gyors, szellemes, vicces, imádni való szövegek (Hale-től mi mást is várna az ember?), és Macey-t, akit eddig nem ismertem, is megkedveltem. Egész jól kezelte Hale-t. Akit imádok, mondtam már?:D

"They are big and they're organised, but they aren't setup for the Queen of Sheba." Macey loooked at him oddly, so Hale added, "To run that con you need a set of triplets and a goat."

Imádom a csavaros terveket is, és persze Kat-et, aki elég gyorsan felbukkan, hogy rávegye Hale-t, hogy nézzenek már meg egy Raphaelót Rómában. Csak közben jönnek a túszejtő rablók, úgyhogy a Raphaelónak egy kicsit várnia kell. Mert először kell egy mesteri terv, amivel kifüstölik a gonoszokat. De hát ennek kiagyalására szerencsére pont akad alkalmas illető.

Egyébkén pont azért ennyire ütős ez a sztori, mert a szereplők intelligensek, nem a szokásos butuska YA karakterek szintjén mozognak.

Nem egy nagy sztori, bár ahhoz képest, hogy novella, meglepően egyben van az egész, van eleje, közepe, vége, és a szereplők jelleme is majd kiugrik a lapokról, persze ehhez kellett a külön könyvekben az alapozás. (Bár Hale konkrétan az első pár mondatával levett a lábamról anno, van stílusa, az biztos.)

Szóval kedves mindenki, aki eddig nem adott esélyt a Heist Society csavaros eszű tolvajainak, eljött az idő! Nem fogjátok megbánni, és olyan jó lenne az eddigi (általam ismert) 3 fős magyar rajongói bázist bővíteni.

Nyelvezet: 2,5/5 Nem nehéz, sok a párbeszéd, bár néha vannak "szakszövegek", de ez csak pár bekezdést jelent az egész novellában.

KönyvesKatyvasz

 Mindent elkezdek, aztán 20 oldal után átnyergelek valami másra, és kb. egy hete ezt csinálom, még akkor is, ha tetszik a könyv. Nem jó ez így.

 A Napsütötte Toszkánával kezdődtek a bajok, pedig egy imádnivalóan életigenlő, hangulatos, tényleg napsütötte regény, remek leírásokkal, egyszerűen én is az olasz vidéken vagyok, mikor olvasom. Mielőtt Toszkánába mentünk 2011 nyárán a családdal (annyira akartam erről élménybeszámolót írni, de persze elmaradt!), elkezdtem olvasni a regényt, de akkor rettenetesen untam, most viszont rájöttem, hogy ezt akkor érdemes olvasni, amikor az ember nyugalomra, békére vágyik, nem pörgős cselekményre. És nekem most pont relaxáció kell, szóval ez egyszerűen tökéletes. Lenne. Akkor miért nem jó mégsem? Ma folytatom! Punktum!

 Aztán jöttek a Tiszták! Na, ez már annyira nem tetszik, illetve de, csak tudom, hogy most nem ezt kéne olvasnom, mert nekem napsütés kell (előző bekezdés), nem egy beteg jövőkép. Azért ebben is eljutottam valameddig, aztán pár napja ezt is felfüggesztettem. Pedig érdekel.

Végső mentsváram Rejtő volt, el is kezdtem a Csontbrigádot, amit biztos, hogy olvastam már, de nagyon régen. Ez sem az a fetrengős humorú regény, mint amire számítottam, inkább olyan, mint valami tudatmódosítószer hatása alatti látomás, mindenki félrebeszél (és néha meglepően elgondolkodtató dolgokat mondanak, de én most kikapcsolódni akarok, nem gondolkozni), merényletek, kínzások, járványok töltik ki a lapokat, mindez kevés humorral. Szóval ez sem jött be. Pedig sok éve szerintem tetszett a könyv, de most nincs hozzá étvágyam.

Utálom az olvasói válságokat! (És Toszkánába akarok menni! - tudom, ez a gondolat kevéssé kapcsolódik az előzőhöz, de most legszívesebben felkerekednék és elindulnék!)

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

(A könyvet nem olvastam végig, így az írásom az első 180 oldalra vonatkozik, még akkor is, ha ezt nem emelem ki külön minden mondatban!)

 Hihetetlen hype van a könyv körül molyos/blogos berkekben, de mivel engem eleve érdekelt, ezért a kritikákat csak óvatosan olvasgattam, inkább csak a végső verdiktet néztem mindenhol, nehogy spoilerbe fussak. Nos, a spoilereket remekül elkerültem, és vele együtt minden olyan információt, ami jelezhette volna, hogy ez nem nekem való lesz.

"Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében - azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megérkezik a legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik. Travis vézna testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van - és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig. Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer. "

Kedves Rajongók! Itt és most készüljetek fel, hogy ha tovább olvassátok, akkor nem fog tetszeni, amit látni fogtok.

Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mit eszik ezen mindenki. Valami Perfect Chemistry-szerű jóságra számítottam, tartalmában legalábbis, de nagyon nem ez lett belőle. Ha elkezdeném részletesen kifejteni, hogy mi mindennel volt bajom, akkor holnap estig itt ülhetnénk, úgyhogy inkább felsorolás jelleggel közelítek a témához:

- A leírások teljes hiánya. Oké, hogy ez nem tájleíró mű, de olyat eddigi olvasói karrierem során még nem tapasztaltam, hogy még a főszereplőkről sem tudjuk, hogy hogy néznek ki! A helyszínekről meg ne is beszéljünk, az írónő sem teszi. (Az a néhány eltévedt leíró mondat, ami mégis akad, az kizárólag Travis hasizmairól szól, erre viszont többször is visszatérünk. Hiába, fel kellett állítani egy fontossági sorrendet.)

- A főszereplők. Abby iszonyú, sosem tudjuk, mit érez, olyan mintha nem is lennének érzései, csak sodródik az eseményekkel (ha kiderült volna, hogy ő robot, és ez egy fura sci-fi  akkor folytattam volna xD). Ráadásul ez a lány valami eszméletlen! Ahogy a két csávót egyszerre hülyíti, és közben egyszer eszébe nem jut, hogy ez mekkora szemétség! A többiek meg még kritizálják is ezért, természetesen ez alaptalan és igazságtalan. Ráadásul annyi esze van a csajnak, hogy egy tökkel is versenyre kelhetne. Mert ők csak barátok Travisszel, a csávó ugyan többször is közli, hogy ő többet akar, de Abbynek szelektív a hallása, és egyszerűen nem vesz erről tudomást.

- Travis. Komoly mentális problémái vannak, az biztos. Ott hagytam abba a könyvet, amikor lejárt a fogadás, lefeküdtek egymással, és utána másnap reggel Travis dührohamot kapott (de olyan igazi, mindent tönkre vágok, mindenkit agyonverek, aki az utamba kerül típusút). Ez már nem az első nála a könyv során egyébként. Ekkor olyan szinten eluralkodott rajtam egy nagyon kellemetlen érzés, hogy inkább abbahagytam a regényt, mert kezdett nagyon hátborzongatóvá válni a helyzet. Az nem oké, hogy ezt úgy kezelik, mintha teljesen normális dolog lenne ilyen rohamokat kapni, és ettől még ugyanúgy ő marad az "álompasi". De majd Abby felhívja, és minden rendben lesz. Szerintetek ez egészséges? Mert szerintem ez a függőség egy olyan megnyilvánulása, aminek láttán Abby helyében az ország másik felébe spuriznék, de azonnal! De mint, tudjuk, a csajnak a fejében maximum levegő van, úgyhogy ez neki eszébe sem jut. (Ahogy az sem, hogy mi lesz, ha a csávó egyszer annyira kiakad, hogy a dührohama rá fog irányulni, és őt veri péppé.)

- A kiskutya. Pár hét után kutyát venni valakinek fura! És akkor ők rögtön kis, aranyos családként kezdenek viselkedni (egy-két jelenet erejéig), és én megint nagyon kényelmetlenül érzem magam, mondhatni kínos volt a szitu.

- A szerelmi szál. Ami lényegében arról szólt, hogy van Travis, aki csupa fura dolgot művel (besétálni a fürdőszobába, miközben a csaj, akihez egyelőre nem sok közöd van, zuhanyzik? közölni vele, hogy egy ágyban fogtok aludni, mert a kanapé a random egy éjszakás csajokhoz van fenntartva?), és a fura dolgok után még furábbak jönnek. Teljesen uralni akarja Abby életét. Megmondja mit csináljon, kivel találkozzon, és még átöltözni is visszaküldi egyszer. Általában YA sztoriknál elnyomom a feminista énem, (mert ilyen alapon tényleg sok mindenbe bele lehetne kötni), de itt már sikoltozott kínjában! Nem!

- A szerelmi szál másik baja. Travis azért zúg bele a csajba, mert az nem akar lefeküdni vele. Ha ez lenne az indító motívum, és utána kiderülne, hogy Abby milyen klassz is igazából, az rendben lenne, de ilyesmi nem történik, mivel Abbynek nincsenek érzései, és belső tulajdonságai se nagyon. De Travis imádja. Én meg azt mondom: ez megszállottság! Észrevettétek, hogy amikor bókol, kizárólag Abby külsejét dicséri? "Te vagy az egyetlen, aki még hányás közben is vonzó!" (az idézet emlékezetből van, de a lényeg ez volt). Csak ismételni tudom magamat: NEM! (Szerintem az írónő nagyon rég láthatott bárkit is hányni.)

És most befejezem, mert nem sikerül szimplán csak felsorolni a dolgokat, mint fentebb is láthatjátok, ráadásul megint kezdek nagyon kiakadni. Kritikán aluli az egész.

Ui.: Jajj, az egyik kedvenc jelenetem kimaradt! Amikor elkezdenek énekelni a menzán, a focicsapat védősora zengi a refrént, Travis meg viszi a szólót! :DDD Öt percig fetrengve röhögtem.:D És ez komolynak van szánva. Persze, nálunk is egy csomószor történt olyan, hogy elkezdtünk spontán énekelni a menzán a suliban egy jó kis számot. Nálatok is? :D

Ui.2: Hogy valami jót is mondjak, a borító nagyon szép!

Februári angol megjelenések (ha már így belejöttem)

Felbuzdulva a januári megjelenéseken, megírom rögtön a februáriakat is!

Sok jóság érkezik a vizsgaidőszak utánra, hogy a megfáradt egyetemistákat és nem egyetemistákat új erővel töltse fel, engem ezek érdekelnek a legjobban (hmm... jobban megnézve ez mégsem olyan sok, de annál jobbak):

 Ally Carter: Perfect Scoundrels (Heist Society 3)

Mi tartott másfél évig? Remélem, hogy még a szokásos ötcsillagos színvonalnál is jobb lesz a regény, ha már ilyen irdatlan sokat kellett rá várni (ennél a könyvnél ez igenis nagggyon sok!)! Na jó, a novella azért kicsit kárpótol majd remélhetőleg! :)







Richelle Mead: The Indigo Spell (Bloodlines 3)

Bár annyira nem hatalmas kedvenc a Vámpírakadémia spinoffja, mint az eredeti sorozat, de azért nagyon szeretem, ráadásul most kezd még csak forrósodni a helyzet! :P






Kelley Armstrong: The Rising (Darkness Rising 3)

Tanulva abból, hogy az írónő magyarul megjelent sorozatát is muszáj volt egyben elolvasnom, megvártam, amíg kiadják ehhez a harmadik részt is, és csak most fogok majd nekiállni. Egyébként van olyan jó, mint a Sötét Erő Trilógia?

Januári angol megjelenések

 Megjelenésekről nem irkálok olyan gyakran, mint szeretnék, angol publikációkról meg aztán végképp nem, szóval jöjjön most egy hiánypótló poszt.

Januárra viszonylag kevés könyvet néztem ki (relatíve:P):

 Cynthia Hand: Boundless (Unearthly 3)

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mostanában fogom sorra keríteni, inkább várok kritikákat, mert a heveny YA fantasy undorom még mindig tombol (még ha ez a várólistáimon nem is látszik :) ). Pedig én még a második részt is szerettem, de még sincs hozzá kedvem...












 Gayle Forman: Just One Day

Lehet, hogy jobb lenne megvárni, amíg kijön ennek is a második része? Téma alapján könnyebbnek tűnik egyébként, mint az írónő magyarul is megjelent kötetei.












 Kristin Halbrook: Nobody But Us

Úh, ez nagyon jól hangzik, bár néhány kritika eléggé lehúzza. De ez nem fog eltántorítani, ahhoz túl ígéretes a sztori!














 Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

Ally megcsinálta! Sok rajongó ábrándozik arról, hogy kedvenc írónőjének két sorozata crossovert kap, ezúttal azonban valóságról beszélünk. A Gallagher lányok és a Heist Society főszereplői (Macey és Hale) kénytelenek összefogni ebben a novellában, úgyhogy minden Gallagher rajongó essen neki, és akkor meglátjátok, hogy a Heist Society mennyire awesome! (Ha már nekem senki nem hisz, pedig évek óta mondogatom...)