Patrick Rothfuss: A szél neve

 A szél neve... jól esik ízlelgetni ezeket a szavakat. Már a címből is érezni, hogy ez bizony regény lesz a javából. És mire a történet fonalának végére ér az olvasó, őt is lenyűgözi majd a szél nevének hatalma.

Kvothéról legendákat zengenek az egész világon, és minden legenda mögött ott lapul az igazság magja is. Mikor a híres krónikás megérkezik egy világvégi kocsmába, és az elsőre átlagosnak tűnő kocsmárosban felismeri az egykori hőst, és ráveszi, hogy mesélje el az életét...

Ilyen alkotások miatt érdemes klasszikus fantasyt olvasni. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani, pedig igyekszem, de valahogy mindig túlbonyolítom a mondatokat, és a végén pont a lényeg tűnik el belőlük. A lényeg pedig annyi: ez az egyik legjobb fantasy, amit valaha olvastam.

Kvothe, a főhős az elejétől kezdve szimpatikus, de igazán akkor lett kedvenc, amikor rájött hogyan hívja a szelet, én pedig arra, hogy ez tényleg lenyűgöző dolog. Olyan hős ő, aki valójában minden valószínűség szerint nem is hős, hiszen hiányoznak belőle ehhez szükséges alapvető tulajdonságok, de ehelyett valami sokkal jobbat kapunk: egy embert! Egy embert, aki változik, fejlődik, hibázik, hatalmas és esendő.

A szerkezet is tökéletes, végig lassan hömpölyög ez az eposz, ez is része a varázsnak (ennek a történetnek tényleg varázsa van), a tempó nem is igazán változik, viszont mégis olyan tetőpontja van a regénynek, ami egyszerűen mértani pontossággal van elhelyezve.

A nyelvezet pedig valami egészen különleges. Olyan szinten beletemet a sztoriba, amire csak az igazán nagy mesélők képesek. Nincs kétségem afelől, hogy Patrick Rothfuss ilyen. Mert ő tényleg mesél, bár ez a szó édeskevés ahhoz, hogy leírjam azt, amit ez az ember a szavakkal művel, de jobb kifejezés híján ezzel kell beérnetek. Elmerülsz a történet szövetében, és innét kezdve nincs menekvés, nem lehet többé kilépni ennek a világnak a bűvköréből.

Most abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy nálam van a második kötet, de tudom, hogy nem szabad még elkezdenem, mert akkor mit csinálok majd addig, amíg a trilógia záró darabja is elkészül? Ha előtte olvasok valami mást, akkor talán nem merülök majd olyan mélyre a rajongásban, hogy ne tudjak hetekig kimászni belőle (poszt jó könyv trauma a jelenség neve, azt hiszem).

 A szerzőnek csak annyit üzennék: írj sebesen, mint a ... Nos, tudjátok, a jó hasonlatot mondani olyan, mint ... ;)

Ui.: Még jó, hogy nincs függővég! Amúgy belegondolva a kedvenceim nagy részénél nincs ilyen, mert egy igazán jó mesének nincs szüksége ilyesmire ahhoz, hogy biztos lehessen benne, az olvasó visszatér a folytatásra is.

Ui.2: Semmire nem mentem a függővég hiányával, ezt a posztot múlt hét végén írtam, de aztán két nap kemény ellenállás után mégis el kellett kezdenem a második részt. Még van vissza belőle 300 oldal, igyekszem kiélvezni és elnyújtani az olvasást.:)