Maggie Stiefvater: A Hollófiúk

 Még karácsony táján olvastam a részletet, amit a Könyvmoly megosztott az olvasókkal, és akkor nagyon folytatni akartam. De mostanában próbálok minél kevesebb YA könyvet venni, igyekszem olyanokba beruházni, amiket nem csak egyszer akarok elolvasni, és ez nem tűnt többször olvasósnak. Egyébként nem is az, pedig összességében nagyon tetszett a történet.

"Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből és megszólítja őt.
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."

Misztikus, ködös hangulat lengi körül a regény történéseit, és azzal már sokszor meggyűlt a bajom (Alice Hoffman, vagy Philippa Gregory esetében például), itt azonban mégis imádtam a légkört. Pedig ez a műfaj tényleg nem nekem szól, valószínűleg túl földhözragadt vagyok az élvezetéhez. Nem tudnám megmondani, hogy itt miért tetszett mégis, Stiefvater stílusának lehet köze a dologhoz, valahogy képes ezeket a dolgokat a valóság érzetétől pont olyan távolságban tartani, hogy az nekem pont jó legyen. Ez most elég homályos kijelentés, de arra gondolok, hogy amikor valaki teljesen úgy akarja eladni a boszorkányos témát, mint az élet részét, attól hülyét tudok kapni.

A szereplőket, főleg a fiúkat is bírtam, mindenki eléggé különc ahhoz, hogy kedvelni lehessen. Egyedül Adam jelent kivételt, ő sajnos többször idegesített, mint nem. Blue-ról sok mindent nem tudunk meg, nem ő az igazi főszereplő (még), ennek ellenére bírtam, bár a jellemét lehetne még árnyalni, de erre érzésem szerint sor fog kerülni a későbbiekben.

Az eddig gyakorlatilag nem létező szerelmi szál is érdekel, ezek a jövőbe pillantások megfogtak, kíváncsi vagyok, végül is mi lesz Blue-val és Gansey-vel. A nyomozás a kalandregényekre hajaz, egész ügyesen ágyazza a történelembe a rejtélyt, majd ad hozzá némi természetfeletti réteget. Tetszett ez is, bár túl sokat nem haladtunk ezen a szálon sem.

És igazából ez volt a problémám a regénnyel. A háromnegyedéig teljesen odavoltam a történetért, izgultam, szurkoltam, néha borzongtam, de aztán a tetőpont lapos lett és csalódást hagyott maga után. Azt hittem, a kötet végére messzebbre jutunk a cselekményben, ha nem is Blue látomásáig, de legalább a sír megtalálásáig. Erre fel alig történt valami, és semmire nem kaptunk választ. Úgyhogy most kicsit olyan érzésem van, mintha csak egy expozíciót olvastam volna.

Várom a második részt, mert még nagyon jó lehet ez a regényfolyam, rengeteg a lehetőség, amit remélhetőleg az írónő egy kicsit jobban kihasznál majd, mint ebben a kötetben.

Patrick Rothfuss: A szél neve

 A szél neve... jól esik ízlelgetni ezeket a szavakat. Már a címből is érezni, hogy ez bizony regény lesz a javából. És mire a történet fonalának végére ér az olvasó, őt is lenyűgözi majd a szél nevének hatalma.

Kvothéról legendákat zengenek az egész világon, és minden legenda mögött ott lapul az igazság magja is. Mikor a híres krónikás megérkezik egy világvégi kocsmába, és az elsőre átlagosnak tűnő kocsmárosban felismeri az egykori hőst, és ráveszi, hogy mesélje el az életét...

Ilyen alkotások miatt érdemes klasszikus fantasyt olvasni. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani, pedig igyekszem, de valahogy mindig túlbonyolítom a mondatokat, és a végén pont a lényeg tűnik el belőlük. A lényeg pedig annyi: ez az egyik legjobb fantasy, amit valaha olvastam.

Kvothe, a főhős az elejétől kezdve szimpatikus, de igazán akkor lett kedvenc, amikor rájött hogyan hívja a szelet, én pedig arra, hogy ez tényleg lenyűgöző dolog. Olyan hős ő, aki valójában minden valószínűség szerint nem is hős, hiszen hiányoznak belőle ehhez szükséges alapvető tulajdonságok, de ehelyett valami sokkal jobbat kapunk: egy embert! Egy embert, aki változik, fejlődik, hibázik, hatalmas és esendő.

A szerkezet is tökéletes, végig lassan hömpölyög ez az eposz, ez is része a varázsnak (ennek a történetnek tényleg varázsa van), a tempó nem is igazán változik, viszont mégis olyan tetőpontja van a regénynek, ami egyszerűen mértani pontossággal van elhelyezve.

A nyelvezet pedig valami egészen különleges. Olyan szinten beletemet a sztoriba, amire csak az igazán nagy mesélők képesek. Nincs kétségem afelől, hogy Patrick Rothfuss ilyen. Mert ő tényleg mesél, bár ez a szó édeskevés ahhoz, hogy leírjam azt, amit ez az ember a szavakkal művel, de jobb kifejezés híján ezzel kell beérnetek. Elmerülsz a történet szövetében, és innét kezdve nincs menekvés, nem lehet többé kilépni ennek a világnak a bűvköréből.

Most abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy nálam van a második kötet, de tudom, hogy nem szabad még elkezdenem, mert akkor mit csinálok majd addig, amíg a trilógia záró darabja is elkészül? Ha előtte olvasok valami mást, akkor talán nem merülök majd olyan mélyre a rajongásban, hogy ne tudjak hetekig kimászni belőle (poszt jó könyv trauma a jelenség neve, azt hiszem).

 A szerzőnek csak annyit üzennék: írj sebesen, mint a ... Nos, tudjátok, a jó hasonlatot mondani olyan, mint ... ;)

Ui.: Még jó, hogy nincs függővég! Amúgy belegondolva a kedvenceim nagy részénél nincs ilyen, mert egy igazán jó mesének nincs szüksége ilyesmire ahhoz, hogy biztos lehessen benne, az olvasó visszatér a folytatásra is.

Ui.2: Semmire nem mentem a függővég hiányával, ezt a posztot múlt hét végén írtam, de aztán két nap kemény ellenállás után mégis el kellett kezdenem a második részt. Még van vissza belőle 300 oldal, igyekszem kiélvezni és elnyújtani az olvasást.:)

Patricia Briggs: Megszólít a hold

 Már ezer éve megvan ez a regény, de valahogy sose volt hozzá igazán kedvem, mígnem tegnap este egyszer csak lett. Hogy miért éppen most, azt nem tudom, de az biztos, hogy most jókor talált meg.

 Mercy Thompson járó, vagyis képes prérifarkassá változni (ne röhögjetek!), ennek ellenére átlagos autószerelőként tengeti életét, míg egyszer csak egy fiatal srác bukkan fel a műhelyében, hogy munkát kérjen. Mercy felveszi Mac-et, bár érzi, hogy a fiú körül valami nem stimmel, és nem csak az, hogy nemrég változott vérfarkassá. Nem sokkal később megjelenik néhány gyanús alak, akik Macet akarják, Mercy ugyan megvédi, de arra nem számít, hogy ezek után teljesen kicsúszik a kezéből az irányítás. Később a lány a helyi vérfarkas falka alfáját, Adamet félholtan találja a házában, és mivel nem tud máshoz fordulni, elindul az Észak-Amerikai falkák vezetőjéhez, és egyben régi ismerőséhez...

Mikor megláttam a könyvben az ajánlást, miszerint "ezt a könyvet egyhelyben fogom végigolvasni", megint arra gondoltam, hogy amelyik regénynél ennyire túlzók az ajánlások, ott valamit kompenzálni akarnak, nyilván azt, hogy a regény nem jó. Nos, ezúttal nem hazudott az, aki azt az ajánlást írta! Tegnap este kezdtem a könyvet, és már jó pár órája be is fejeztem. Tényleg nem lehetett letenni.

Mercy úgy tud kemény csaj lenni, hogy közben nem vág fel ezzel minden második oldalon, és tudja, hogy mikor haladja meg valami az ő erejét. Emellé még a magához való esze is megvan. És nem hisztizik. Ezzel szerintem mindenkit meggyőztem arról, hogy mennyire kedvelhető hősnőről is van szó. Valahol olvastam, hogy a korai Anita Blake-hez hasonlítják, ez szerencsére egyáltalán nem igaz. Az első Anita Blake könyv feléig jutottam el anno, sok évvel ezelőtt, de addigra már annyira intenzíven szenvedtem, hogy nagy örömmel vágtam be a sarokba a könyvet, hogy többé sose lássam.

A férfi szereplők közül Sam, Mercy kamaszkori szerelme, és Adam, a falkavezér a legfontosabb. Az előbbi nekem nagyon nem szimpi, utóbbi viszont annál inkább, szeretem, amikor a főszereplők egyfolytában szópárbajokat vívnak egymással. (Csak azt nem értem, Mercy miért nem tegezi Adamet? Az angolban nincs különbség, úgyhogy ez csak a fordítás következménye lehet.)

 Az egyetlen dolog, amivel nem vagyok teljesen elégedett az a szerintem indokolatlanul túlbonyolított cselekmény (vagy csak én vagyok hülye, de a rengeteg elmélet közepén nem mindig értettem mindenkinek a motivációját). A végén persze kiderült, hogy nem is olyan bonyolult az egész, de mire odáig eljutottunk, néhányszor már égnek állt a hajam a sok spekulálás közepette.

Összességében ez egy kiemelkedő urban fantasy, ahol végre nem 16 évesek a szereplők, és nem is viselkednek úgy. Tényleg letehetetlen volt, hamarosan visszatérek Mercy Thompson világába, ebben biztos vagyok!

Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai

 Egy éve lehetett, hogy a goodreads-en keresgéltem az Éjangyal trilógiához hasonló fantasy-kat, akkor ajánlotta nekem ezt a goodreads. El is kezdtem olvasni, de kb. a tizedénél feladtam. Vontatott volt, a stílusa olyan semmilyen, a szereplőket sem sikerült a szívembe zárni. Pedig a főhősök szélhámosok, akik mindenféle okos és bonyolult módon csalnak ki pénzt a városuk nemességéből. Ezt a rablós-átverős műfajt nevezik heistnak, én pedig egyszerűen meg vagyok veszve érte, szóval különösen nagy csalódásnak tűnt a regény. Aztán jött a hír, hogy az Alexandra kiadja magyarul, ami meg is történt múlt év végén. Én érthető okokból nem rohantam megvenni, viszont mikor nemrég szembetalálkoztunk a könyvtárban, úgy döntöttem mégis csak adok még egy esélyt Locke Lamorának (olyan jó neve van, szeretem az alliterációt:)), aki ezt meg is hálálta!

 Az Úri Csirkefogók Camorr egyik legkisebb és legjelentéktelenebb bandája, legalábbis az alvilág többi szereplője így hhiszi. Valójában ők az átverés mesterei, a nemesektől hatalmas összegeket csalnak ki, és ezt utána képesek eltitkolni mindenki elől. A vezetőjük Locke Lamora, aki bárkit képes megszemélyesíteni. Legújabb célpontjuknál is minden a terv szerint halad, amíg fel nem bukkan a Szürke király, aki felforgatja Camorr alvilágát, és elkezdi megölni a bandák vezetőit...

 Ez egy kifejezetten jó fantasy, csak az első 100-150 oldalon túl kell jutni ahhoz, hogy erre rájöjjünk. Mert az elején egyszerűen nem jó, ezt továbbra is fenntartom, utána viszont bőven kárpótol minden kedves olvasót az író.

 Locke-ot a regény végére egészen megszerettem, bár személyisége továbbra sincs túlárnyalva, de mégis kedvelhető. A többi szereplő között is akadtak érdekes figurák, főleg a Pók és a Szürke király. De a történet erőssége nem a szereplőkben rejlik, sokkal inkább a cselekményben.

 Miután beindul a cselekmény, alig lehet letenni a könyvet, egyszerűen odaragaszt maga elé. A Salvarákkal folytatott játszma is érdekes lett a második felére, miután néhány izgalmasabb trükk is előkerült a kalapból, gondolok itt az Éjjárókra. A Szürke király pedig kétségtelenül felkavarta az állóvizet, alaposan megbolygatva az erőviszonyokat, és végre valódi kihívás elé állítva a Csirkefogókat (ez a fordítás szörnyű, bár én sem tudnék jobbat :D).

 A világfelépítése komplex, bár én a leírásokat néha már sokalltam, főleg funkciótlanságuk miatt. Egyszerűen a legérdekesebb részeknél kezdte el Camorrt ecsetelni Lynch, én pedig tudni akartam, hogy mi lesz, nem pedig Camorr tornyainak árnyalatiról, meg magasságukról olvasni! Ugyanakkor maguk a leírások nem rosszak, csak rosszul vannak elhelyezve.

 A humor eleinte erőltetett volt, aztán belerázódott az író, és néhány olyan megjegyzés adott hősei szájába, amiken már hangosan vihogtam. A stílusról kell még megemlékezni annyiban, hogy a regény második harmadától kezdve az is egész jó lett.

 A történetnek külön erőssége, hogy elkerüli a szokásos kliséket, így ugyan előre találgatni nem nagyon lehet (illetve lehet, de minek), viszont meg tud lepni.

 A történet utolsó felvonásait kell még kiemelenem, az nagyon el lett találva. Néhány párbeszéd a végén egyszerűen zseniális (például a Pók és Locke dumái eszméletlenek: cinikus, keserű, fekete humorú és erős akaratú hősök, ha találkoznak... hátborzongatóan jó volt).

 Lynch most írt egy nagyon jó regényt, aminek olyan tetőpontot alkotott (végre valaki, aki tudja hogyan kell a cselekmény tetőpontját megírni!), amivel bebizonyította, hogy a következő könyve jó esélyjel lehet briliáns is. Szurkolok!

Ui.: Hát nem elfelejtettem a Galaxis útikalauzról posztot kreálni? Pedig elolvastam ám az első részt a törölközőnap alkalmából!:)