Még karácsony táján olvastam a részletet, amit a Könyvmoly megosztott az olvasókkal, és akkor nagyon folytatni akartam. De mostanában próbálok minél kevesebb YA könyvet venni, igyekszem olyanokba beruházni, amiket nem csak egyszer akarok elolvasni, és ez nem tűnt többször olvasósnak. Egyébként nem is az, pedig összességében nagyon tetszett a történet."Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből és megszólítja őt.
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."
Misztikus, ködös hangulat lengi körül a regény történéseit, és azzal már sokszor meggyűlt a bajom (Alice Hoffman, vagy Philippa Gregory esetében például), itt azonban mégis imádtam a légkört. Pedig ez a műfaj tényleg nem nekem szól, valószínűleg túl földhözragadt vagyok az élvezetéhez. Nem tudnám megmondani, hogy itt miért tetszett mégis, Stiefvater stílusának lehet köze a dologhoz, valahogy képes ezeket a dolgokat a valóság érzetétől pont olyan távolságban tartani, hogy az nekem pont jó legyen. Ez most elég homályos kijelentés, de arra gondolok, hogy amikor valaki teljesen úgy akarja eladni a boszorkányos témát, mint az élet részét, attól hülyét tudok kapni.
A szereplőket, főleg a fiúkat is bírtam, mindenki eléggé különc ahhoz, hogy kedvelni lehessen. Egyedül Adam jelent kivételt, ő sajnos többször idegesített, mint nem. Blue-ról sok mindent nem tudunk meg, nem ő az igazi főszereplő (még), ennek ellenére bírtam, bár a jellemét lehetne még árnyalni, de erre érzésem szerint sor fog kerülni a későbbiekben.
Az eddig gyakorlatilag nem létező szerelmi szál is érdekel, ezek a jövőbe pillantások megfogtak, kíváncsi vagyok, végül is mi lesz Blue-val és Gansey-vel. A nyomozás a kalandregényekre hajaz, egész ügyesen ágyazza a történelembe a rejtélyt, majd ad hozzá némi természetfeletti réteget. Tetszett ez is, bár túl sokat nem haladtunk ezen a szálon sem.
És igazából ez volt a problémám a regénnyel. A háromnegyedéig teljesen odavoltam a történetért, izgultam, szurkoltam, néha borzongtam, de aztán a tetőpont lapos lett és csalódást hagyott maga után. Azt hittem, a kötet végére messzebbre jutunk a cselekményben, ha nem is Blue látomásáig, de legalább a sír megtalálásáig. Erre fel alig történt valami, és semmire nem kaptunk választ. Úgyhogy most kicsit olyan érzésem van, mintha csak egy expozíciót olvastam volna.
Várom a második részt, mert még nagyon jó lehet ez a regényfolyam, rengeteg a lehetőség, amit remélhetőleg az írónő egy kicsit jobban kihasznál majd, mint ebben a kötetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése