Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

(A könyvet nem olvastam végig, így az írásom az első 180 oldalra vonatkozik, még akkor is, ha ezt nem emelem ki külön minden mondatban!)

 Hihetetlen hype van a könyv körül molyos/blogos berkekben, de mivel engem eleve érdekelt, ezért a kritikákat csak óvatosan olvasgattam, inkább csak a végső verdiktet néztem mindenhol, nehogy spoilerbe fussak. Nos, a spoilereket remekül elkerültem, és vele együtt minden olyan információt, ami jelezhette volna, hogy ez nem nekem való lesz.

"Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében - azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megérkezik a legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik. Travis vézna testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van - és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig. Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer. "

Kedves Rajongók! Itt és most készüljetek fel, hogy ha tovább olvassátok, akkor nem fog tetszeni, amit látni fogtok.

Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mit eszik ezen mindenki. Valami Perfect Chemistry-szerű jóságra számítottam, tartalmában legalábbis, de nagyon nem ez lett belőle. Ha elkezdeném részletesen kifejteni, hogy mi mindennel volt bajom, akkor holnap estig itt ülhetnénk, úgyhogy inkább felsorolás jelleggel közelítek a témához:

- A leírások teljes hiánya. Oké, hogy ez nem tájleíró mű, de olyat eddigi olvasói karrierem során még nem tapasztaltam, hogy még a főszereplőkről sem tudjuk, hogy hogy néznek ki! A helyszínekről meg ne is beszéljünk, az írónő sem teszi. (Az a néhány eltévedt leíró mondat, ami mégis akad, az kizárólag Travis hasizmairól szól, erre viszont többször is visszatérünk. Hiába, fel kellett állítani egy fontossági sorrendet.)

- A főszereplők. Abby iszonyú, sosem tudjuk, mit érez, olyan mintha nem is lennének érzései, csak sodródik az eseményekkel (ha kiderült volna, hogy ő robot, és ez egy fura sci-fi  akkor folytattam volna xD). Ráadásul ez a lány valami eszméletlen! Ahogy a két csávót egyszerre hülyíti, és közben egyszer eszébe nem jut, hogy ez mekkora szemétség! A többiek meg még kritizálják is ezért, természetesen ez alaptalan és igazságtalan. Ráadásul annyi esze van a csajnak, hogy egy tökkel is versenyre kelhetne. Mert ők csak barátok Travisszel, a csávó ugyan többször is közli, hogy ő többet akar, de Abbynek szelektív a hallása, és egyszerűen nem vesz erről tudomást.

- Travis. Komoly mentális problémái vannak, az biztos. Ott hagytam abba a könyvet, amikor lejárt a fogadás, lefeküdtek egymással, és utána másnap reggel Travis dührohamot kapott (de olyan igazi, mindent tönkre vágok, mindenkit agyonverek, aki az utamba kerül típusút). Ez már nem az első nála a könyv során egyébként. Ekkor olyan szinten eluralkodott rajtam egy nagyon kellemetlen érzés, hogy inkább abbahagytam a regényt, mert kezdett nagyon hátborzongatóvá válni a helyzet. Az nem oké, hogy ezt úgy kezelik, mintha teljesen normális dolog lenne ilyen rohamokat kapni, és ettől még ugyanúgy ő marad az "álompasi". De majd Abby felhívja, és minden rendben lesz. Szerintetek ez egészséges? Mert szerintem ez a függőség egy olyan megnyilvánulása, aminek láttán Abby helyében az ország másik felébe spuriznék, de azonnal! De mint, tudjuk, a csajnak a fejében maximum levegő van, úgyhogy ez neki eszébe sem jut. (Ahogy az sem, hogy mi lesz, ha a csávó egyszer annyira kiakad, hogy a dührohama rá fog irányulni, és őt veri péppé.)

- A kiskutya. Pár hét után kutyát venni valakinek fura! És akkor ők rögtön kis, aranyos családként kezdenek viselkedni (egy-két jelenet erejéig), és én megint nagyon kényelmetlenül érzem magam, mondhatni kínos volt a szitu.

- A szerelmi szál. Ami lényegében arról szólt, hogy van Travis, aki csupa fura dolgot művel (besétálni a fürdőszobába, miközben a csaj, akihez egyelőre nem sok közöd van, zuhanyzik? közölni vele, hogy egy ágyban fogtok aludni, mert a kanapé a random egy éjszakás csajokhoz van fenntartva?), és a fura dolgok után még furábbak jönnek. Teljesen uralni akarja Abby életét. Megmondja mit csináljon, kivel találkozzon, és még átöltözni is visszaküldi egyszer. Általában YA sztoriknál elnyomom a feminista énem, (mert ilyen alapon tényleg sok mindenbe bele lehetne kötni), de itt már sikoltozott kínjában! Nem!

- A szerelmi szál másik baja. Travis azért zúg bele a csajba, mert az nem akar lefeküdni vele. Ha ez lenne az indító motívum, és utána kiderülne, hogy Abby milyen klassz is igazából, az rendben lenne, de ilyesmi nem történik, mivel Abbynek nincsenek érzései, és belső tulajdonságai se nagyon. De Travis imádja. Én meg azt mondom: ez megszállottság! Észrevettétek, hogy amikor bókol, kizárólag Abby külsejét dicséri? "Te vagy az egyetlen, aki még hányás közben is vonzó!" (az idézet emlékezetből van, de a lényeg ez volt). Csak ismételni tudom magamat: NEM! (Szerintem az írónő nagyon rég láthatott bárkit is hányni.)

És most befejezem, mert nem sikerül szimplán csak felsorolni a dolgokat, mint fentebb is láthatjátok, ráadásul megint kezdek nagyon kiakadni. Kritikán aluli az egész.

Ui.: Jajj, az egyik kedvenc jelenetem kimaradt! Amikor elkezdenek énekelni a menzán, a focicsapat védősora zengi a refrént, Travis meg viszi a szólót! :DDD Öt percig fetrengve röhögtem.:D És ez komolynak van szánva. Persze, nálunk is egy csomószor történt olyan, hogy elkezdtünk spontán énekelni a menzán a suliban egy jó kis számot. Nálatok is? :D

Ui.2: Hogy valami jót is mondjak, a borító nagyon szép!