Gail Carriger: Soulless- Lélektelen

 Ezt a regényt gyakorlatilag mindenki isteníti, főleg a humorát, így engem is rávettek a beszerzésére, annak ellenére, hogy a streampunk határozottan nem az én zsánerem.

Meleg van, lusta vagyok, meg hasonlók, szóval most nem írok tartalmi összefoglalót, csak lenyúlom a fülszöveget:

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta? 

Minden megvan ebben a regényben, amitől kedvenccé válhatna: eredeti, vicces szereplők, jó történet, olvasmányosság, és az a bizonyos humor, ami nagyon abszurd, és nagyon szeret gúnyolódni. Mégsem lett kedvenc, és most teljesen tanácstalan vagyok, hogy vajon miért nem? (Nem a steampunk miatt, itt azt a vonalat annyira nem erőltette az írónő, szerencsére.)

Alexiát, és Lord Maccont szerettem, és a szerelmi szál is nagyon jól volt kitalálva, Carriger érzi, hogy mikor mit kell meglépni ahhoz, hogy az olvasó ne veszítse el az érdeklődését. De a többi szereplő sem panaszkodhat egysíkú jellemre, minden sokad rangú mellékszereplő kapott legalább egy olyan tulajdonságot, aminek hála nem lehetett összekeverni senki mással. A történet érdekes, bár adrenalinbombának nem nevezném, de azért végig lekötött.

A humor pedig tényleg jó, általában fetrengve vinnyogok az ilyen poénokon, de most valamiért nem jöttek be annyira ezek a viccek. Fogalmam sincs, hogy miért, brrr.

Volt már olyan, hogy éreztem, hogy egy regény nem annyira jó, én mégis imádtam. Ennek az ellenkezőjét viszont most tapasztaltam először. Jobban kellett volna szeretnem, magamat ismerve.