Richelle Mead: The Golden Lily

Aki járt már a blogon, az nagy valószínűséggel tisztában van azzal a ténnyel, hogy a Vámpírakadémiáért meg vagyok őrülve/bolondulva/hülyülve, nekem az a YA fantasy nonplus ultrája (na jó, az egyik legalábbis). Így természetesen a spinoff sorozathoz sem tudok hideg fejjel közelíteni, meg hát nem is akarok, hiszen az olvasás lényege pont a szenvedély lenne, nem?

Ez a Bloodlines sorozat második része, ami a legújabb molyon felszedett infóim alapján csak jövőre fog magyarul megjelenni.

Az első részre a következő bekezdés értelemszerűen SPOILERES!
Az élet Amberwoodban sosem áll meg, így Sydneynek újabb problémákkal kell szembe néznie, annak érdekében, hogy Jill-t biztonságban tarthassa. De az iskolán kívül még komolyabb problémák adódnak, ugyanis egy furcsa támadás éri Sydney-t és Sonya Karpot, aki azért van a társasággal, hogy választ találjanak arra, miért nem lehet egy visszaváltoztatott strigát újra strigává alakítani. Ráadásul Sydneynek úgy tűnik, hogy a magánélete is kezd kialakulni, mikor feltűnik a színen Brayden, aki szinte mindenben hasonít a lányra. Adrian közben továbbra is önpusztító életet folytat, Eddie próbálja lerázni Angeline-t, Jill pedig próbál Micah-hoz nem túl közel kerülni.
SPOILER VÉGE

Nagyon szerettem természetesen ezt a kötetet is, van humor, akció, jó szereplők, érdekes rejtélyek, és persze mindent elsöprő szerelem is. Magyarul minden, amiért eddig szerettem Meadet (még Dimitri is feltűnt a színen, szóval igazán nem panaszkodhatok, bár Rose azért egy kicsit hiányzott mellőle). És tényleg nem bírtam letenni, az, hogy nem egy nap alatt olvastam el, kizárólag rajtam kívülálló okoknak tudható be.

Ugyanakkor vannak hibái is, először is a cselekmény valahogy nem olyan erős, mint az eredeti sorozatban. Van persze itt is egy csomó izgalmasnak tűnő dolog, de az a baj, hogy csak kérdéseket kapunk, válaszokat alig. A másik probléma pedig abból adódik, hogy Sydney nem kifejezetten badass csaj, legalábbis nem rúgja úgy szét a rosszfiúk strigák seggét, mint Rose. És így elveszítünk egy csomó akciót. Ettől függetlenül persze még jó, csak a VA jobb volt egy kicsit.


Az Adrian Sydney szálat imádom, ez a legjobb az egészben, eleinte nem is gondoltam volna, de ők nagyon is összeillenek! És Adrian jelzései is nagyon, nagyon, de nagyon, főleg a kocsis jelenetnél. Csak azt nem értem, hogy Sydney miért ilyen vak? A vége felé kezdett kifejezetten idegesíteni, hogy nem látja azt, ami kiszúrja a szemét. Ennyire hülye senki nem lehet! Az, hogy magántanuló volt, még nem mentség.


 Az utolsó fejezetben már nagyon izgultam, hogy megint nem történik semmi, képzeletben már Meadet billentgettem hátsófertályon, hogy mégis hogyan merészeli már megint így elhúzni a mézesmadzagot az orrunk előtt! Nem volt elég az első részben, hah? Szerencséjére azonban olyan záró jelentet írt az írónő, hogy csak na!

Összességében nagyon élveztem, letenni egy pillanatra sem akartam, az biztos! Vannak ugyan hibái, de ezeket a hozzám hasonló elvakult VA rajongók feltehetően könnyen megbocsátják majd.

Nyelvezet: Szokásos Mead nyelvezet, elég egyszerű, bár Sydney szókincse érezhetően fejlettebb Rose-énál.:D Legyen 2,5/5 a nehézség.