Kelley Armstrong: Omens (Cainsville 1)

 A Dream Thieves (Hollófiúk 2) után semmit nem találtam, amit egy ilyen hangulatos, egyedi, és úgy összességében veszett jó könyv után nem éreztem volna kevésnek. Így céltalanul bolyongtam a GR-en, amikor is felfedeztem, hogy Kelley Armstrong indított egy új sorozatot, míg én nyári álmomat aludtam (vagy hogy a fenében siklottam el felette?). Ő meg eddig nem alkotott olyat, ami nekem ne tetszett volna, igaz azok YA-k voltak. Ez meg egy felnőtt regény (de még véletlen sem New Adult, hála a jó égnek!), úgyhogy kíváncsian, és nem kis elvárásokkal ugrottam neki.

 Olivia Taylor-Jones a chicagoi elit oszlopos tagja, szülei egy menő bolthálózat tulajdonosai, a vőlegénye szenátusi helyre pályázik, Olivia pedig mindeközben önkéntes munkát végez, hogy hasznosnak érezhesse magát. Ez az álomélet azonban egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor is kiderül, hogy a lányt örökbefogadták, ráadásul a valódi szülei Chicago hírhedt, szadista sorozatgyilkosai. Olivia a riporterek hada elől menekülve egy közeli kisvárosban, Cainsville-ben köt ki, annak reményében, hogy itt kicsit ráncba szedheti az életét. Azonban valódi Anyja, aki ártatlannak vallja magát, ráveszi a lányt, hogy juttassa el az ügyét egy segítő szervezetnek, Olivia viszont ehelyett belekeveredik a nyomozásba, oldalán Anyja volt ügyvédjével, a cainsville-i kötődésű Gabriel Walsh-al. Mindeközben pedig a lány egyre több, ész érvekkel megmagyarázhatatlan helyzetbe kerül, és egyre biztosabbnak látszik, hogy Cainsville nem az, aminek látszik...

 Na, szóval, nem csalódtam! Hogyhogy nálunk ennyire elsikkadt ez a megjelenés? (Jó, angol megjelenés, de sokan írnak azokról is.) Pedig nagyon is érdemes elolvasni, ha az ember megcsömörlött a szokásos paranormális regényektől, mert ez egészen egyedien viszi bele ezt az aspektust, legalábbis eddig. Igazából ki sem derül, hogy mi a természetfeletti, csak babonák, jósnők, fura kisvárosi öregek, különböző ómenek jelzik, hogy itt több is van a háttérben. És ez most nagyon jólesett, épp egy leheletnyi megmagyarázhatatlan van csak benne, és nem is hiányzik több, ez tökéletes hátteret szolgáltat a nyomozáshoz. (A folytatásban majd nyilván előtérbe kerül ez a szál azért.)

 Mert hogy ez egy krimi. Csak mégsem egészen. Igazából nem tudunk meg semmi világrengető megoldást, az is odébb van még, ennek ellenére letehetetlen a könyv. És nem marad hiányérzete az olvasónak. Mert a nyomozás maga érdekes, Cainsville meg még érdekesebb. Sokszor hátborzongató, fura dolgok történnek, de közben meg érződik, hogy az emberek, még ha titkaik is vannak, nem akarnak rosszat. Csak nagyon összetartó és zárt a közösség, ami a kívülállóknak szokatlan lehet. Igazából az ijesztő és az idilli elemek keverednek, meglehetősen jól.

 Amiről még szót kell ejteni, és ami nélkül az előbbiek mit sem érnének, az a  főszereplő páros. Végre nem a nyolcezerszer látott sablonokat kapjuk, hanem szorult beléjük egyéniség is. Mondjuk Armstrongtól ezt el is vártam. Olivia elkényeztetett, ennek ellenére képes a saját lábára állni, és önsajnálat helyett a saját kezébe veszi a sorsát. Hozzá csatlakozik Gabriel, aki nem is tagadja, hogy a saját karrierje, és Olivia pénze miatt érdekli az ügy. És ne is várjunk tőle mást. Gabrielnek igazából kevés jó tulajdonsága van, mert önző, kissé arrogáns, manipulatív, ugyanakkor a szokásos macsó viselkedés teljesen hiányzik belőle, ami miatt valahogy mégis pillanatok alatt megkedveltem. És a védelmében felhozható, hogy okos, és azért néha-néha másokért is hajlandó megtenni ezt-azt. A két szereplő között pedig remek a kémia, annak ellenére, hogy romantikus jelenet egy darab nincs, viszont van helyette feszültség rendesen, aminek lehet szurkolni, hogy átforduljon többe is.

 Nagyon ajánlom a könyvet, mesterien keveri a különböző műfaji elemeket, végig szórakoztató és érdekes, pedig ez még csak egy bevezető kötet volt! Olvasnám nagyon tovább, kár, hogy majd egy évet kell várni rá.

Charles Sheehan-Miles: A Song for Julia

 Nagyon rákaptam az olyan romantikus sztorikra, ahol a főszereplőknek mindenféle lelki nyavalyáik vannak, a Sea of Tranquility után rögtön kellett is még egy ilyen. Ennek a regénynek a fülszövege pedig még egyéb érdekességeket is ígért, például azt, hogy a regény 10 évvel ezelőtt játszódik, és még egy csipetnyi politikai vonulat is megjelenik benne.

 Julia és Crank egy háborúellenes tüntetésen találkoznak 2002-ben, és ugyan első látásra ki nem állhatják egymást, de mégis együtt töltik a délutánt Washingtonban, folytatásra azonban egyikük sem számít. Aztán mikor Julia totálkárosra zúzza Crank kocsiját, immár Bostonban, együtt kell gondoskodniuk az új autóról, mivel Julia bármit megtenne, hogy a szüleit kihagyja az ügyből. Crank pedig egyre jobban kezdi megkedvelni a lányt, főleg miután az összebarátkozik a fiú Asperger kóros öccsével.

 Cranknek (tényleg ez a neve, a jogsiján is ez áll) a beteg testvérével, a lelécelt anyjával, és a makacs apjával kell megbirkóznia  Julia élete azonban első ránézésre tökéletes. A végzős évét tölti a Harvardon, utána valószínűleg követi apját a nagyköveti pályán, előtte áll az egész élet. Csak nem az az élet, amit ő akar élni, de ez a szüleit a legkevésbé sem izgatja. A lány múltjában történt valami, ami teljesen összetörte őt, ennek hatására a családjától is eltávolodott, és mindenkivel igyekszik megtartani a két lépés távolságot. Mivel Cranket elsőre nem is kedveli, ezért biztonságosnak tűnik vele tölteni az időt...

 Szerettem ezt a regényt, nem kis mértékben a stílus és a főszereplők miatt. Crank igazi rossz fiúnak tűnik, a fülbevalóival, a rock bandájával, a kiállhatatlan viselkedésével. Julia mintadiák, a térd alá érő szoknyáival, kiemelkedő eredményeivel, visszahúzódó magatartásával. A felszín alatt azonban mindketten teljesen más személyiséget rejtegetnek.

 A hol és mikorral kapott el a fülszöveg, 2002 épp elég régen volt ahhoz, hogy érdekes legyen, a háborúellenes tüntetés pedig (Irak megtámadása előtt állunk) egy kis politikai színezetet ad a történetnek. Az világosan látszik, hogy az író elkötelezetten háborúellenes, és ugyan nálunk ez a téma közel sem annyira húsba vágó, mint Amerikában, azért nekem is megvan a véleményem a témáról. Konkrétan az, hogy hagyjunk mindenkit békén, a háborúra nem létezik elég jó indok. Nekem igazából az egész háború teljesen felfoghatatlan, hogy képesek erre az emberek?

 Az, hogy 10 évvel ezelőtt zajlik a történet nem mindig feltűnő, de néha olyan ügyesen elhelyezett részletekbe botlottam, ami miatt nem mondhatnánk, hogy akár ma is játszódhatna. Jól érzékeltette az író, hogy mennyit változott a világ ennyi idő alatt, és mégis abban, ami számít, mennyire keveset.

 A cselekmény semmi mellbevágóan újat nem nyújt, de érdekes, a lelki vívódások hitelesek, a szereplők közeledése pedig aranyos. És annak is örültem, hogy végre nem tizen-, hanem huszonévesek a hősök, és egyetemi a környezet.

 Ajánlom a regényt mindenkinek, aki egy szívmelengető, mélyebb romantikus történetre vágyik, vagy csak családi problémákról akar olvasni, abból is akad itt bőven.

 Nyelvezet: 3/5

Katja Millay: The Sea of Tranquility

Szeretem, amikor bejönnek a megérzéseim! Ezzel kapcsolatban pedig nagyon jó előérzetem volt.

Nastya élete a zongora volt, egészen 15 éves koráig minden napját ezzel töltötte. Aztán történt valami, és az a lány örökre eltűnt. 3 és fél évvel később Nastya új helyen próbálja folytatni az életét, új névvel, személyiséggel, külsővel. És beszéd nélkül. Több, mint egy éve nem szólt egy szót se, csak annyit kommunikál cetliken bárkivel, amennyit feltétlenül muszáj. Az új iskolától is csak annyit vár, hogy mindenki hagyja őt békén, és akkor nem lesz elviselhetetlen az élete, legalábbis nem jobban, mint amennyire már így is az...
Josh Bennettet mintha valami láthatatlan erő venné körül, senki nem mer közelíteni hozzá, ha mond valami, senki nem vitatkozik vele. A fiú csak túl akar lenni a még visszalévő középiskolai évén, aztán a garázsában fog építeni egyfolytában. Családja nincs, teljesen egyedül él, és nem is akar senkit maga körül. Aztán egy éjjel a furcsa, néma lány a suliból feltűnik a garázs ajtajában, láthatóan el van veszve...

Hú, de nehéz erről spoilerek nélkül írni bármit is. Pedig micsoda regény! És az elején még nem is szerettem.

Az első  150 oldalon tényleg egy szó sem hagyja el Nastya száját, és ez elég idegesítővé válik, elég hamar. Viszont azt megtudjuk, hogy a lány az egész életét felesleges szenvedésnek tartja, egyetlen célja, hogy bosszút álljon valakin. Aztán ahogy a két főhősnek végre lesznek közös jeleneteik, úgy enged fel a hangulat, és válik kicsit napfényesebbé. Kicsit. Alapvetően nem egy vidám regény, ahhoz lelkileg túlzottan sérültek a szereplők. De a depresszívtől is messze van, jó néhány olyan jelenet volt, ahol hangosan felnevettem (ekkor már tudtam, hogy ezt a sztorit nagyon fogom szeretni).

Amikor Josh és Nastya a garázsban beszélget, azok a jelenetek igazán jók, érezni, ahogy lassan néhány dolog helyre áll bennük, de közben még mindig rengeteg a kár, és talán egy egész élet is kevés ahhoz, hogy teljesen  begyógyuljanak a lelki sebek. Főleg, ha valaki nem is akar helyrejönni.

Ez a a főszereplőkkel valami gáz van, de egymásba szeretnek vonal kezd előre törni, és ahogy egyre több ilyet olvasok, úgy egyre inkább tartok tőle, hogy csak a divatot akarja követni a szerző, de az a mélység, ami egy ilyen könyvhöz szükséges, az teljesen hiányzik. Itt szerencsére nem, teljesen hihető,hogy miért úgy reagálnak és éreznek úgy a szereplők, ahogy.

Bár nálunk ez a regény szinte teljesen ismeretlen, velem legalábbis még nem jött szembe, de a Pushing the Limits rajongói imádnák ezt is. Szóval hajrá, és fel ne adjátok, mielőtt Nastya beszélni kezd! Utána meg már úgysem tudjátok letenni.

Nyelvezet:3/5 Van benne néhány érdekesebb szó, de ezek nélkül is könnyen érthető.

Ally Carter: Perfect Scoundrels

 Mikor lesz következő???

 Mert ez megint a szokásos színvonal volt, azaz szimplán csak lenyűgöző. Egyszerűen ennél különlegesebb és élvezetesebb YA sztori nincs ma a kínálatban.

 Jó, persze én elfogult vagyok, mert egyrészt a történet már réges rég megvett magának (konkrétan az első kötet második oldala tájékán, mikor Hale felbukkant), másrészt megmagyarázhatatlanul vonzódom a heist műfajához (rablós-átverős, ki a legokosabb típusú versengős dolgokat jelent a kifejezés), számomra ez a szórakozás alfája és ómegája.  Nem a legjobb ötlet egyébként ilyen irányú rajongást kifejleszteni, mert a műfaj gyakorlatilag kihalt. Illetve filmek vannak (tipikusan az Ocean's mozik ilyenek), de könyvről nem tudok ezenkívül, részben ezért is becsülöm ennyire sokra.

 Ezúttal Hale kerül a fókuszba, ugyanis a nagymamája meghal. És őt nevezi meg a családi cég egyetlen örököseként. Azonban Kat gyanítani kezdi, hogy a végrendeletet meghamisították,és valójában Hale egy átverés célpontjává vált. A lány egyedül kezd nyomozni, ami nem sok jóhoz vezet...

 Mit újat mondhatnék? Hogy a stílusa lehengerlő? Tudtuk. Hogy legszívesebben az egész könyvet kiidézném, mert minden mondatban van valami, ami miatt érdemes lenne? Nem újdonság. Hogy ennyit könyvön régen nevettem? Hogy egyszerűen minden szereplő imádni való? Hogy Hale?

 Nos, ez utóbbit sosem tudom eléggé kiemelni. Mert ez a srác eddig is a kedvencem volt (kevesen vesznek le a lábamról az első mondatukkal, neki sikerült), de most még inkább az lett. A világ egyik leggazdagabb családjának örököse, és mégse volt sokáig semmije. Aztán egy éjszaka megjelent egy lány a nappalijában, és gyanúsan méregette a falon függő Monet-t (ami egyébként hamisítvány volt). A lány végül mégsem a képpel, hanem a fiúval távozott.

 Eddig Hale családjáról szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy úsznak a pénzben, de a fiuk egyáltalán nem érdekli őket. Most kiderül, hogy mégis volt valaki, akit érdekelt: Hazelt, a nagyit. De ő meghalt, és Hale-ben valami eltörött, hiszen elveszítette az egyetlen rokonát, aki az egész családot jelentette neki. Kat nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem tudja hogy segítsen. Csak annyit tehet, hogy próbálja éreztetni Hale-lel, hogy azért van még családja, csak nem az, amelyikbe beleszületett, hanem az, amit választott, amikor 2 éve azon az éjjen kisétált a családi villából Kattel.

 És persze most is kapunk egy jó kis heist-ot, de ez a szál kicsit háttérbe szorult Hale miatt. Ezt egy picit azért bántam. Azért az utolsó felvonásban olyan átverést kaptunk, ami gyönyörű volt a maga egyszerűségében, úgyhogy ez némiképp kárpótolt.

 Végre megismerhettük a Heist Soceity nagy öregjeit is. Mind bevetették képességeiket, mint a lopás, csalás, hazudozás, annak érdekében, hogy segítsenek Hale-nek. És ez a család bizony külön-külön se semmi, de együtt olyan elementáris erőt képviselnek, amit nem állíthat meg holmi nagyravágyó gonosztevő.

 Bár ezúttal egy kis szomorúság is megjelent a történetben, azért ez továbbra is egy vidám történet, csak most kicsit érzelmesebb volt a szokásosnál, de ettől csak még jobban tetszett. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, de ezt mondani se kell.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, de a heist zsargonja azért itt van, bár csak néhány szó és kifejezés erejéig.

Ui.: Figyeljétek csak ki tükröződik a napszemüveg lencséjén!;)

Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

 Először is a legfontosabb: ez egy crossover novella a Heist Society és a Gallagher lányok (nálunk Cammie, a kaméleon címmel fut, most jöttem rá) szereplőivel. Viszont az, hogy novella senkit ne riasszon el, 90 oldal hosszú, és ez egy rendes sztori, nem egy összecsapott izé, amit novella címén próbálnak sokszor eladni.

A második legfontosabb: itt ingyenesen és legálisan elérhető! Ally Carter jó fej!:)
(Persze azért én is tudom, hogy egy crossovernek az a célja, hogy az egyik sorozat rajongóival megszerettesse a másikat is, tehát ingyenessé tenni igazából csak jó marketing.)

Macey McHenry számára ez csak újabb unalmas parti, ahol a New York-i elit parádézik, saját maguk szórakoztatására. Minden és mindenki abszolút kiszámítható a lány számára, kivéve egyetlen srácot, aki valahogy kilóg a tömegből, főleg amikor lenyúlja a polgármester mobilját egyenesen a zsebéből, és nem is csinálja rosszul. Nem sokkal később azonban fegyveres rablók veszik át az uralmat a parti felett...

Ez annyira jó volt! Uhhh.. teljesen átálltam Heist Society fangirl módba! (Bocsi a gyerekes lelkesedésért, de ez a sztori ezt hozza ki belőlem, ezért is imádom annyira!:) ) Teljesen a HS (Heist Society) stílusában íródott, amiért meg egyszerűen nem lehet nem megveszni! Gyors, szellemes, vicces, imádni való szövegek (Hale-től mi mást is várna az ember?), és Macey-t, akit eddig nem ismertem, is megkedveltem. Egész jól kezelte Hale-t. Akit imádok, mondtam már?:D

"They are big and they're organised, but they aren't setup for the Queen of Sheba." Macey loooked at him oddly, so Hale added, "To run that con you need a set of triplets and a goat."

Imádom a csavaros terveket is, és persze Kat-et, aki elég gyorsan felbukkan, hogy rávegye Hale-t, hogy nézzenek már meg egy Raphaelót Rómában. Csak közben jönnek a túszejtő rablók, úgyhogy a Raphaelónak egy kicsit várnia kell. Mert először kell egy mesteri terv, amivel kifüstölik a gonoszokat. De hát ennek kiagyalására szerencsére pont akad alkalmas illető.

Egyébkén pont azért ennyire ütős ez a sztori, mert a szereplők intelligensek, nem a szokásos butuska YA karakterek szintjén mozognak.

Nem egy nagy sztori, bár ahhoz képest, hogy novella, meglepően egyben van az egész, van eleje, közepe, vége, és a szereplők jelleme is majd kiugrik a lapokról, persze ehhez kellett a külön könyvekben az alapozás. (Bár Hale konkrétan az első pár mondatával levett a lábamról anno, van stílusa, az biztos.)

Szóval kedves mindenki, aki eddig nem adott esélyt a Heist Society csavaros eszű tolvajainak, eljött az idő! Nem fogjátok megbánni, és olyan jó lenne az eddigi (általam ismert) 3 fős magyar rajongói bázist bővíteni.

Nyelvezet: 2,5/5 Nem nehéz, sok a párbeszéd, bár néha vannak "szakszövegek", de ez csak pár bekezdést jelent az egész novellában.

Februári angol megjelenések (ha már így belejöttem)

Felbuzdulva a januári megjelenéseken, megírom rögtön a februáriakat is!

Sok jóság érkezik a vizsgaidőszak utánra, hogy a megfáradt egyetemistákat és nem egyetemistákat új erővel töltse fel, engem ezek érdekelnek a legjobban (hmm... jobban megnézve ez mégsem olyan sok, de annál jobbak):

 Ally Carter: Perfect Scoundrels (Heist Society 3)

Mi tartott másfél évig? Remélem, hogy még a szokásos ötcsillagos színvonalnál is jobb lesz a regény, ha már ilyen irdatlan sokat kellett rá várni (ennél a könyvnél ez igenis nagggyon sok!)! Na jó, a novella azért kicsit kárpótol majd remélhetőleg! :)







Richelle Mead: The Indigo Spell (Bloodlines 3)

Bár annyira nem hatalmas kedvenc a Vámpírakadémia spinoffja, mint az eredeti sorozat, de azért nagyon szeretem, ráadásul most kezd még csak forrósodni a helyzet! :P






Kelley Armstrong: The Rising (Darkness Rising 3)

Tanulva abból, hogy az írónő magyarul megjelent sorozatát is muszáj volt egyben elolvasnom, megvártam, amíg kiadják ehhez a harmadik részt is, és csak most fogok majd nekiállni. Egyébként van olyan jó, mint a Sötét Erő Trilógia?

Januári angol megjelenések

 Megjelenésekről nem irkálok olyan gyakran, mint szeretnék, angol publikációkról meg aztán végképp nem, szóval jöjjön most egy hiánypótló poszt.

Januárra viszonylag kevés könyvet néztem ki (relatíve:P):

 Cynthia Hand: Boundless (Unearthly 3)

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mostanában fogom sorra keríteni, inkább várok kritikákat, mert a heveny YA fantasy undorom még mindig tombol (még ha ez a várólistáimon nem is látszik :) ). Pedig én még a második részt is szerettem, de még sincs hozzá kedvem...












 Gayle Forman: Just One Day

Lehet, hogy jobb lenne megvárni, amíg kijön ennek is a második része? Téma alapján könnyebbnek tűnik egyébként, mint az írónő magyarul is megjelent kötetei.












 Kristin Halbrook: Nobody But Us

Úh, ez nagyon jól hangzik, bár néhány kritika eléggé lehúzza. De ez nem fog eltántorítani, ahhoz túl ígéretes a sztori!














 Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

Ally megcsinálta! Sok rajongó ábrándozik arról, hogy kedvenc írónőjének két sorozata crossovert kap, ezúttal azonban valóságról beszélünk. A Gallagher lányok és a Heist Society főszereplői (Macey és Hale) kénytelenek összefogni ebben a novellában, úgyhogy minden Gallagher rajongó essen neki, és akkor meglátjátok, hogy a Heist Society mennyire awesome! (Ha már nekem senki nem hisz, pedig évek óta mondogatom...)

Jessi Kirby: In Honor

 A roadtripes könyvek mostanában kezdenek felfutni kint, nekem pedig az utazásmániám miatt különösen fekszik a zsáner, mégis rendszeresen mellényúlok (kivéve egy Amy and Roger's Epic Detour-t, az nagyon jó volt). Ez a regény viszont nagyon ígéretesen hangzott, és a borítója.... ah! (Most mondhatnám, hogy sekélyes vagyok ilyen téren, de úgyis tudjátok :D.)

Honor épp most veszítette el a bátyját, Finnt, aki katona volt Irakban, azonban a temetés után pár nappal kap egy levelet Finntől, amit még halála előtt adott fel. A levélben két jegy van a popsztár Kyra Kelley utolsó koncertjére, és Honor úgy dönt, tartozik annyival a bátyjának, hogy elmegy. Azonban mikor útnak indulhatna, a kocsijában találja Finn legjobb barátját Rusty-t, teljesen kiütve. Így aztán vele együtt indul útnak  a lány...

 Ebből a könyvből pont az hiányzott, amitől egy roadtrip jó lesz. A tájleírás, a hangulat, az életérzés. Nem is nagyon foglalkoztak vele a szereplők, hogy hol vannak éppen, maximum az égről volt néha egy kis sablon leírás, de az meg bárcsak ne lett volna! Ettől még nincs kizárva, hogy ez egy jó könyv, hiszen a komoly téma is adott, amivel bőven lehetne mit kezdeni. És mikor megláttam a Sarah Dessen ajánlást az első lapokon, akkor tényleg azt hittem, hogy itt is jól lesz megírva a gyász és a továbblépés. De ez sem jött össze.

 Honor a szokásos hősnő, láttuk már ezt a típust nyolcmilliószor. Rusty kicsit jobb, de ő meg ritkán jut szóhoz. A többiek igen haloványak, kivéve Wyle-t, aki az egyetlen emlékezetesre megírt mellékszereplő. Szóval szereplők terén sem kell csodát várni, nem idegesítőek, csak nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz velük.

 A történet nem rossz, van néhány kifejezetten jó jelenet, főleg a Wyle-ékkal való találkozás, meg a monszun, ekkor átjött valami az utazás hangulatából. Viszont a végén az írónő mindenáron a romantikus szálat erőltette, pedig nagyon nem ide való volt. És Honor is eléggé meghülyült a befejezésre, elég szemét dolgokat csinált.

Szóval nem igazán jött be a regény, éppen olvasható, de semmiképp sem jó.

Nyelvezet: 2,5/5 Szokásos YA, könnyű belerázódni.

Gyorstalpaló francia és angol kémekből

Avagy Lauren Willig történelmi romantikus sorozatának első két részéről néhány szó.

The Secret History of the Pink Carnation
Irtóra élveztem a regényt, ezek a maszkos hősök mindig is a gyengéim voltak (nem véletlenül szerettem annyira a Zorró filmeket :D), úgyhogy ez a könyv nálam főnyeremény volt. Ja, és a humor is isteni! Amikor az Uppington család apraja nagyja ellepte Richard rezidenciáját, dőltem a röhögéstől. Többet viszont nem nagyon tudok írni róla, mert régebben olvastam, és annyira sok mindenre nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon tetszett!

The Mask of the Black Tulip
Ez a regénysorozat második része, és sajnos messze nem szerettem annyira ezt a könyvet, mint az előzőt. Valahogy kifogyott a spiritusz a sztoriból, még a humor sem volt az igazi. (Az Eloise-os részeken meg halálra untam magam.) Lehet, hogy nem közvetlenül a Pink Carnation után kellett volna olvasni, így túl sok volt a párhuzam.

Stephanie Lawton: Want

 Tök véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe a goodreads-en, a borítója meg persze rögtön megtetszett, úgyhogy olvastam is a fülszöveget. Ami nagyjából így hangzott (jó, lehet, hogy nem pont így, de ha én írtam volna, akkor így hangzott volna):

Juli a végzős évére készül, bár nála ez nem a tanulást, hanem a zongorázást jelenti. A lány nagy álma, hogy bejusson a NEC-re, az egyik legnevesebb amerikai zenei iskolába. Ehhez eddig idős zongoratanára segítségét vette igénybe, azonban amikor ő hirtelen megbetegszik, akkor az unokaöccsét, Isaac-et küldi maga helyett, aki a NEC-en végzett. Juli és Isaac eleinte nagyon nehezen találják a közös hangot, a lányt az anyja erőszakos viselkedése, a Isaac-et pedig a saját démonai kísértik, de a siker érdekében túl kell ezeken lépniük...

Zenével foglalkozó csaj, akinek családi problémái vannak, kicsit idősebb pasi, aki szintén zenész, és szintén vannak démonai, meg egy poros déli kisváros? Ide vele! De íziben!

Nagy elvárásokkal indultam neki az útnak, de hogy nem azt kaptam, amire számítottam, az biztos. Azt nem mondanám, hogy kifejezetten csalódtam, inkább csak valami teljesen váratlant kaptam.

Először is a hangulat minden volt, csak nem az az igazi déli kisvárosi idill, mint amit a fülszöveg esetlegesen sugallhat. Sőt, egyáltalán nem volt déli! Ha nem mondták volna el időnként, hogy délen játszódik, akkor nem hiszem, hogy bárki is rájött volna (na, jó, néha voltak benne olyan megszólítások, amik a déliséget voltak hivatottak erősíteni, de ezeknél igencsak kilógott a lóláb). Viszont meglehetősen depresszív volt, sokszor kilátástalanságot sugallt, és néha az őrültség határmezsgyéjén egyensúlyozott a narrátor. Ezek elegye valami egészen szokatlanba torkollott.

Juli (igen, a végén nincs e, pedig ha lett volna, akkor egy kicsit talán kevésbé idegesít a csaj) a hősnőnk, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Nehéz dolgokon ment át, a mentális beteg anyja verte, vagy szavakkal, vagy fizikailag, az apja semmibe vette, a bátyja pedig, aki eddig az egyetlen szövetségese volt, elköltözött az egyetem miatt. És hát Juli érthető módon rosszul viselte ezeket a nehézségeket. Ugyan később kiderült, hogy neki is vannak kevésbé komoly mentális bajai, ez szerintem mégsem indokolta, hogy ennyire kegyetlen, számító, hisztérikus liba legyen! Olyanokat művelt, hogy tényleg nem értettem, hogyan tudta bárki is elviselni. Nem zártam őt a szívembe. Aztán a vége felé ráadásul még többször is hangsúlyozták, hogy mennyire éretten viselkedik. Mi van? Annyira gyerekes volt szinte minden cselekedete, hogy 13 évesnél nem gondoltam volna idősebbnek (igazából 17).

És itt következik a következő probléma: a szerelmi szál. Illetve valami olyasmi. Én inkább beteges kapcsolatnak tartottam, ahol a résztvevők csak játszottak egymás érzéseivel, próbáltak egymásból érzelmi roncsot csinálni. Isaac alapjáraton nem lett volna rossz szereplő, de Juli közelében ő is megőrült. Alapvetően én szeretem a nagyobb korkülönbséges kapcsolatokat, de csak akkor ha a fiatalabb résztvevő az idősebb érettségi szintjén van. Ez itt teljesen hiányzott, mint már említettem (mivel Isaac ugye, a maga 27 évével azért nem viselkedik 13 évesként).

A zene iránti szeretet viszont nagyon jól átjött. Juli kevés pozitív tulajdonsága közé tartozott az elhivatottsága a zongorázás iránt, tényleg mindent feláldozott volna az álmáért. A történetszövés sem volt rossz, az egész Mardi Gras (ne is kérdezzétek! idióta déli hagyomány, melynek az a lényege, hogy a hülye városiak még hülyébbnek próbálnak látszani) baromságtól eltekintve. Igazából a szerelmi szál sem kiszámítható, ez egy másik pozitív csalódás, csak az volt a baj, hogy mire a szerelmi szál kimenetele kiderült, addigra engem már teljesen hidegen hagyott, hogy mi lesz Julival.

Összességében azért nem volt rossz könyv, egyszer el lehet olvasni, és ha valaki képes szemet hunyni a hülyeségek felett, akkor még élvezni is fogja. Azt nem mondom, hogy ajánlom, de azt se, hogy eszébe ne jusson bárkinek is megközelíteni ezt a regényt.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, a YA keretein belül mozog a szókincse.

Trish Doller: Something Like Normal

 Mostanában egyfolytában olyan sztorikba futok, amik érintik a katonákat (The Lucky One c. film, és a Pushing the Limits is), szóval gondoltam most olvasok egy olyan könyvet, ami ezt a témát mélyebben is feszegeti. Engem nem a bumm-bumm érdekel, hanem az, hogy ezzel hogy képesek megbirkózni a résztvevők, így ez a könyv nagyon adta magát.

Travis másfél évig volt Afganisztánban, azonban most eltávot kap, így hazatér családjához, akikkel azóta nem   sok kapcsolatot tartott. Az apja még mindig csalódásként kezeli a fiút, az anyja túláradó lelkesedéssel próbál a kedvében járni, az öccse pedig lenyúlta a kocsiját és barátnőjét, csakúgy, mint eddig mindent, ami Travis-é volt. Ráadásul a fiút hallucinációk kísértik, nem tudja feldolgozni legjobb barátja halálát. Az egyetlen, akit Travis tényleg szívesen lát újra, az Harper, a fiú egykori majdnem barátnője, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

Olvasmányos, jó kis regény ez, komolyabb témákkal megspékelve. Tényleg kicsi, mert nagyon rövid, egy nap alatt elolvastam, pedig nem faltam egész nap a betűket. Ugyanakkor egy dolog zavart, méghozzá az, hogy lehetne sokkal jobb is! Kicsit vázlatszerűnek tűnik nekem, egyes részeket sokkal jobban ki lehetett volna bontani, csak jobban bele kellett volna kukucskálni Travis lelkébe. Mert még rengeteg potenciál lett volna a történetben (főleg arra gondolok, hogy a háború hogyan hat az emberre, miként lehet elviselni azt a rengeteg szörnyűséget, ami a mi számunkra csak távoli, nem is egészen valóságos dolognak tűnik), és nagyon sajnálom, hogy nem lett kihasználva.

Ennek ellenére érdemes volt egyszer elolvasni, ugyan a történet nem hiszem, hogy sokáig velem fog maradni, de amíg olvastam, élveztem. Egy vasárnapi napra teljesen megfelelt!

Nyelvezet:2,5/5 Átlagos YA.

Katie McGarry: Pushing the Limits

Megvan a nyár (év?) eddigi legjobb könyve! Mert ez valami rohadt jó volt! Go McGarry!

Már megint Elkeles-szel együtt emlegették ezt a könyvet, amikor legutóbb ez történt végül el sem olvastam az adott regényt (már a címére sem emlékszem), mert megjelenés után annyira rossz kritikák jöttek róla Elkeles rajongóktól. Na, most viszont teljesen helyénvaló a hasonlítgatás. Mert olyan, mint Elkeles. De mégsem olyan. De olyan jó!

A sztori két nem éppen gondtalan életű tinédzserről szól, akiket a legnehezebb időkben sodor egymás mellé az élet...
Echo legelső mondata a könyvben nagyjából így hangzik: "Az apám irányítás mániás, gyűlölöm a mostohaanyámat, a bátyám halott, és az anyám... nos... neki problémái vannak. Szerinted mégis hogy érzem magamat?" Echónak ráadásul sebhelyek vannak a karjain, egy olyan esemény miatt, amire nem bír emlékezni.
Noah élete szintén nem egy leányálom, mióta a szülei meghaltak az állam különböző családoknál próbálta elhelyezni őt, de mindig kiderült, hogy a gondozóknak csak a pénz kellett. Ráadásul a testvéreit, családja megmaradt részét is elszakították a fiútól, mivel Noah-t a rendszer problémásnak ítélte. A fiú legfőbb célja, hogy miután befejezte a középiskolát megszerezze testvérei felügyeleti jogát. Addig azonban még baj nélkül ki kell húznia a végzős év vissza lévő részét.
Noah-ban és Echóban egyetlen közös van, az új terapeuta az iskolában. Mrs. Collins ráveszi őket, hogy Echo korrepetálja a fiút, így azonban olyan eseményeket, érzéseket, feszültségeket szabadít el, amikre senki nem számított...

Az alapszituáció (komoly problémákkal küzdő jó lány és rossz fiú őrülten egymásba szeret) ugyanaz, mint az általam agyon dicsért Perfect Chemistryben, de ez a regény mégis nagyon más! Leginkább az írónő stílusa miatt. Egészen más atmoszférát teremt, mint Elkeles, míg azt a könyvet mindig a vörös és narancssárga színekkel asszociálom, addig itt inkább a kék, zöld, barna ugrik be. Persze szenvedély az itt is van bőven, de valahogy kevésbé nyomja el a problémákat, a hideg realitás végig ott marad. És ez a könyv sokkal inkább a lelki problémákra koncentrál, nem az erőszakra.

Persze a lényeg a szerelem, és az, ahogyan két ember képes a saját problémáit háttérbe szorítva a másiknak segíteni. Őrülten szurkoltam hőseinknek, hogy sikerüljön valahogy egyben tartaniuk az életüket, és egymást, anélkül, hogy fel kéne áldozniuk a kapcsolatukat. Nagyon szépen tud írni McGarry, arról, hogy mennyire számíthatnak egymásra, még ha időnként ezt a bizonyosságot a hőseink fejében el is nyomja a kétely.

Váltott nézőpontos a regény, az ilyen típusú sztoriknál ez a létező legjobb választás. Echónál és Noah-nál is nagyon jó a stílus, Echo finom szarkazmusba folytja a kétségbeesését, Noah pedig dühös, pokolian dühös az egész életre, és ezt nem is próbálja titkolni. Érdekes volt, hogy mindketten mennyivel erősebbnek látják a másikat, mint saját magukat.

A mellékszereplőket is csak dicsérni tudom, senki sem fekete-fehér, csak emberek. Különösen szerettem Lilát, és Echo apjának karaktere is remekül megrajzolt, nagyon életszagú. De a többiek is egytől egyig emlékezetesek maradnak.

A történetszövést még ki kell emelnem, az információkat nagyon jól időzítve adagolja, vagy épp zúdítja a nyakunkba az írónő. Nekünk is ad lehetőséget a találgatásra, bár igazából nem a múltban történtek az igazán fontosak, hanem az, hogy hőseink megtanuljanak azzal együtt élni, és továbblépni.

Egyébként meg nem létezik, hogy McGarry elsőkönyves! Ilyet egyetlen elsőkönyves írónő sem tud! Az első mondattól az utolsóig odaragasztott a szavaihoz, és az út alatt mindenféle érzelmet váltott ki belőlem, erre csak kevesen képesek

Nyelvezet: 2,5/5 Könnyű, nyugodtan vágjatok bele!

Ui.: A végén fel van sorolva, hogy milyen számok inspirálták az írónőt, én is ezeket hallgattam, miközben ezt írtam. Ez Echo és Noah dala:

Nyaralási gyorsösszefoglaló

... az ott olvasott könyvekről, természetesen. (Bár egyszer szívesen írnék úti beszámolót is, csak az, hogy a tengerparton döglöttem három napig nem a legtökéletesebb téma.)

Szóval két könyvet sikerült elolvasnom 3 nap alatt, ez úgy jött össze, hogy elolvastam a Fall for anything második felét (az elsőt még itthon), a Halkirálynő és a kommandót, valamint a Piszkos Fred szintén második felét (ez volt a strandkönyvem).

Courtney Summers: Fall for anything

Eddie apja nemrég öngyilkos lett, a lány azóta teljesen el van veszve, próbál válaszokat találni a miértre. Úgy érzi, ha nem tudja meg, hogy apja miért nem akart tovább élni, akkor sosem lesz képes továbblépni. Sivár mindennapjait legjobb barátjával, Milóval tölti, mígnem felbukkan a színen apja egykori tanítványa, Culler, aki jobban megérti a lány fájdalmát, mint bárki más. Közösen olyasmire bukkannak, ami talán választ adhat a miértre...

Ez nem egy romantikára koncentráló könyv, még ha a fenti firkámból erre is következtetnétek. A gyászról, az öngyilkosság feldolgozásáról szól, meglehetősen formabontó módon. A stílus nagyon jó, az írónő mesterien ért hozzá, hogy átadja Eddie zavarodottságát, egymásnak ellentmondó érzelmeit, azt a kilátástalanságot, amit Eddie érez. És teszi ezt úgy, hogy közben a mi kedvünket nem veszi el az élettől. Természetesen nem egy vidám könyv, de nem volt az az érzésem, hogy megfojt a kilátástalanságával, inkább pont arra próbál rámutatni, hogy történjen bármi, azzal meg kell tanulnunk együtt élni, mert mindig van valami, amiért érdemes tovább csinálni.
Egyedül a végével nem voltam elégedett, bár azt el kell ismernem, hogy illett a könyvhöz. De én akkor sem így fejeztem volna be. A lezárás levont ugyan az értékéből, de még így is nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy komolyabb olvasmányra vágyik!

Nyelvezet: 3/5 Szokásos YA nyelvezet megint csak, bár néhány leíró részben vannak szokatlanabb szavak.


Vavyan Fable: A halkirálynő és a kommandó

"Denisa Wry rendőrnőként éjszakai késelős erőszaktevőket hajkurász – csaliként. Egyre inkább kezd elege lenni ebből, a „Nagy Ügyre” vár, hogy végre ő is részt vehessen a rendőrséget elnémítani igyekvő gengszterek utáni nyomozásban. Egy átlagosnak tűnő ügy vezeti el a „kettes számú közellenséghez”, a sajtóbáró Jon Holdenhez. Denisa izgáza öccse, Martin legjobb barátja eltűnt nővére után indít magánnyomozást, ami során megtalálja a gyilkost – és olyan dolgokat hall Holden-ről, amit nem kellett volna… Jó hallásáért egy félig agyonveréssel jutalmazzák. Denisa-t egyszerre hajtja a bosszú a kórházban fekvő testvéréért és a igazságra való szomja. Persze ez így túl egyszerű lenne, így Denisa az általa Mogorvának becézett kollégája, Daniel karjaiban köt ki. Holden is felfigyel a körülötte szaglászókra, és nem kívánja megtorolatlanul hagyni az okozott kellemetlenségeket. Mi is az Justitia-kommandó? Ki akarja elrabolni Holden gyerekét? Mit kíván Denisa a Halkirálynőtől?"

Rengetegen lelkesednek Fable-ért, a humoráért, a szereplőiért, gondoltam ideje, hogy én is adjak neki egy esélyt. A krimi része a dolognak tetszett, viszont a többivel kapcsolatban nem értem, mire ez a nagy felhajtás. A humor nekem egyszerűen nem jött be, néhány keserű mosolyon kívül nem sikerült más reakciót kiváltania belőlem. A szereplőktől se dobtam hátast, oké, Belloq-ot bírtam, de ennyi. Ráadásul a cselekménnyel is akadtak problémáim, néha annyira indokolatlanul történtek dolgok, hogy nagyon (akartam ide írni egy konkrét példát, de elfelejtettem, mióta olvastam). Azért az mindenképp a javára írható, hogy lekötött, gyorsan elolvastam, de az elvárásaimhoz képest nagyon alul teljesített. Még a jövőben próbálkozom majd az írónő más sorozataival, de ezt nem hinném, hogy folytatom.

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

Szenzációs, zseniális, fergeteges! Még mindig!:D Ugyanis ez a második olvasásom volt (az elsőről írtam részletesebben), de még most is végig folytak a könnyeim a röhögéstől (gombperec hidegló forever!). Azért most észrevettem valamit, ami első olvasásnál nem tűnt fel a végén lévő fordulat miatt. Most viszont az egész regényt annak tudatában olvastam, így a végén másra is jobban figyeltem, és feltűnt, hogy az utolsó 40-50 oldal bizony eléggé összecsapott lett, jobb lett volna kétszer ekkora terjedelemben kifejteni az ott történteket. De azért így is kedvenc!

Jennifer L. Armentrout: Obsidian (Lux 1)

Kelly írt erről egy jó kritikát, ami rögtön meghozta a kedvem ehhez a regényhez, hiszen ahol a női és férfi főszereplő sokat piszkálja egymást, az nálam mindig nyerő szokott lenni (lásd a Perfect Chemistry-t, minden idők egyik legjobb romantikus regényét ;D). (Ugyan a történet miatt volt egy kis Negyedik utánérzésem, de reméltem, hogy csak a földönkívüli téma miatt.)

Kat új városba költözik az anyukájával, így próbálják feldolgozni Kat apjának elvesztését. A szomszédban egy ikerpár lakik, az egyikük, Dee egy kedves lány, akivel hősnőnk azonnal össze is barátkozik, azonban Daemon, az ikerpár kellemetlenebbik fele azonnal nagyon ellenszenvesen és bunkón viselkedik. És ahogy egyre több időt kényszerülnek Kattel együtt tölteni, úgy lesz egyre elviselhetetlenebb a srác...

Közben azonban Kat furcsaságokra lesz figyelmes, az ikerek szinte már lehetetlen dolgokra is képesek, bár próbálják elhitetni a lánnyal, hogy csak képzelődik...

Valami nagyon jóra számítottam, annak ellenére, hogy Kelly írása előtt egyáltalán nem érdekelt a regény, mert nagyon tizenkettő egy tucat YA fantasynak tűnt. És így utólag azt kell mondjam, hogy az első megérzésem nem ment nagyon mellé. Volt benne néhány jó dolog, de különlegesnek semmiképp nem mondanám ezt a regényt.

De kezdem inkább a negatívumokkal.
Nem egyszer volt dejavu-m olvasás közben, először nem is tudtam miben voltak ennyire hasonló cselekmény elemek, de aztán leesett, hogy a legnyilvánvalóbban, vagyis a Twilightban. Itt is van nagyon hasonló menzás jelenet (bár itt más a vége), meg hasonszőrű autós-megmentős jelenet. Nem egy az egyben ugyanolyan, de az alapkoncepció tagadhatatlanul ugyanaz. Nem is beszélve Kat roppant értelmetlennek tűnő önfeláldozásáról (most komolyan azért kellett veszélybe sodornia a saját életét, hogy a gonoszok ne találhassák ki, hogy hol laknak a Luxenek??! Hát szerintem egy költözés kicsit jobb, mint egy temetés, de persze Kat logikájáig én nem érhetek fel.)

És sajnos a Negyedikhez való hasonlóság sem merült ki annyiban, hogy itt is földönkívüliek vannak. Az Arumok (rossz E.T.-k) nagyon emlékeztetnek a Negyedik főgonoszaira, a céljaik is kísértetesen hasonlítanak, ők is elpusztították a Luxenek (jó E.T.-k bocsi xD) bolygóját, és csak néhányaknak sikerült megmenekülni onnét.
Szóval a sztorinak ezt a részét nem zártam a szívembe, eredeti ötletekben nem bővelkedett.

Most mondom azt, ami tetszett, mert szerencsére olyan is volt!
A főszereplők egész jók (a mellékszereplőkről nem mondok semmit, mert most a pozitívumok résznél tartunk). Kat nagy vágyától, hogy mártír lehessen, eltekintve egész jó hősnő volt, szellemes riposztokkal Daemon szurkálódásaira. (Az az e miért kellett a nevébe?! Ettől annyira nagydarabnak tudom csak elképzelni, pedig a leírás szerint nincsen asztal méretű háta. Na jó, ezt azért nem rovom fel a regénynek, ez csak egyéni szocprobléma nálam.:D) És szerencsére Kat nem hagyja, hogy bárki szívassa, vagy kihasználja, úgyhogy még azt is rá lehet fogni, hogy feminista. Nem esik hasra csak azért, mert a szomszéd földönkívüli (izé..ez hülyén jött ki) történetesen rohadt jól néz ki.

Daemon sem volt rossz, neki is voltak jó szövegei, meg még jó néhány szimpatikus jellemvonása. De amit tényleg szerettem a regényben az a szerelmi szál volt, vagyis Kat és Daemon közös jelenetei. Tényleg izzott a levegő, és a laptopos jelenet nekem is a kedvencem lett.:) Ráadásul még a szokásos kliséket sem vetette be eddig Armentrout, úgyhogy ott a pont!

Ami pedig minden könyvesbloggernél extra pontokat fog szerezni az írónőnek, az az, hogy "mi" is bőven vagyunk emlegetve, az amerikai társaink legalábbis. Kat ugyanis maga is könyvesblogger, és úgy egyébként is imád olvasni, az olyan hősnőt pedig nehéz nem kedvelni.:) Egyébként meglepett, hogy mennyi mindent tud erről a "műfajról" az írónő, főleg mivel nem is elsőkönyves. tehát eddig sem a blogján élte ki írási hajlamait.

Összességében nem rossz ez a regény, de egy erősebb középszernél nem is jobb. Gondolkoztam rajta, hogy molyon adok négy pontot neki, már csak a könyvesbloggerek gyakori emlegetésért is, de aztán győzött a szívem szőrösebbik fele, hiszen ettől még nem lesz jobb a regény. Azt, hogy folytatom-e, még nem tudom.

(Kelly csúnya beszédet emlegetett, de ez nekem egyáltalán nem tűnt fel. Lehet, hogy azért, mert az Első törvényben minden második szó káromkodás volt?:D)

Nyelvezet: 3/5 Szokásos YA nyelvezet, elég könnyű.

Scott Lynch: Red Seas Under Red Skies (Gentleman Bastards 2)

 Ez lenne a második része a nálunk méltatlanul hanyagolt (és zéró reklámot kapott) Locke Lamora hazugságainak. Nem tudom, hogy olvastam-e már olyan második részt, ami ennyire különbözött az elsőtől.

Locke és Jean Tal Verrarben dolgoznak immár két éve egy nagy dobáson. A Sinspire, a helyi kaszinószerűség tulajdonosát akarják kirabolni. Azonban mikor már a végéhez közeledik a terv, hirtelen más erők is beszállnak a játékba, akik a saját céljaikra akarják felhasználni Locke-ékat. Így a tolvajok végül a tengeren kötnek ki, ahol kalóznak kell tettetniük magukat, valaki más céljainak érdekében...

Próbálok nem sokat elárulni, mert pont a fordulatos cselekmény az, amitől piszok jó ez a regény! A fordulatos nem is igazán jó szó, mert annyira gyönyörűen összetett az egész, Lynch egyszerűen zseniálisan kuszálja addig a szálakat, hogy már fogalmam sincs hogyan fognak kimászni ebből hőseink. Az a jó a heist sztorikban, hogy nem csak azon gondolkodhat az olvasó, hogy a hősök megússzák-e (nyilván igen, mivel ez is sorozat, meg egyébként is ez szokott történni), hanem azon is, hogy hogyan másznak ki a kulimászból (na, ez már sokkal jobban piszkálja a fantáziámat!:D).

A fantasyba ágyazott heist sztori olyan nekem, mintha a legvadabb álmaim váltak volna valóra, hiszen két olyan kedvenc műfajom ötvöződik így, amik ráadásul még remekül mennek is egymással! Míg az első részben a fantasy szál volt a hangsúlyosabb, addig itt inkább az átveréseken, a bonyolult ki-az-okosabb játszmákon volt a hangsúly (ezek olyan jóóóók! és persze Locke a legzseniálisabb! vagy mégsem?:D).

A kalózokat a Karib-tenger kalózai óta imádom, és itt a könyv fele róluk szólt, szóval, aye! Bár azt el kell ismernem, hogy a sok hajózási szakkifejezés közepette néha elvesztem kicsit, de az író saját bevallása szerint maga sem mindig tudta, miről beszél.:)

Locke és Jean még mindig nagyon jó karakterek, sokat röhögtem az egymásra és másokra irányuló csipkelődéseiken!

ENYHE SPOILER
Nagyon bírtam, hogy még aki pontosan tudta, hogy kik Locke-ék, azok is azt hitték, hogy túl tudnak járni az eszén! És az egyetlen olyan ellenség, aki nem tartotta magát okosabbnak végül mégis nyert, legalábbis bizonyos szempontból.
SPOILER VÉGE

 A végéről egyébként nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Realista volt, és messze nem oldott meg mindent, és az is kiderült, hogy Locke sem mindenható, hiába csodálom! Azt hiszem, csak a harmadik rész oldhatja meg a dilemmámat!

Apropó, harmadik rész! Még mindig nem jelent meg, pedig a második már 2007-ben kijött. Az eredeti megjelenést 2009-re ígérték, és azóta tologatják. A goodreads-en lehet sok-sok elégedetlenkedő, és már-már lemondó kommentet olvasni. A legújabb dátum 2013 szeptembere. Nem tudom, hogy az írónak akadtak problémái, vagy a kiadó tolt ki ennyire a rajongókkal, de én a kiadóra gyanakszom, mivel van már fülszöveg (végre feltűnik majd Sabetha!), borító, meg minden. (Az író egyébként nagyon jó fej, twitteren linkelgeti a kedvenc negatív kritikáit, amit az ő könyvéről írtak!:D)

Ez egy nagyon különleges történet, ami nem mindenkinek fog tetszeni, de akinek igen, annak nagyon! Szerintem jobb lett az első résznél is, bár annyira más, hogy igazán összehasonlítani nem lehet. Ide a következő kötettel!

Nyelvezet: 4/5 Elég nehéz, ahogy a klasszikus fantasy világokban játszódó történeteknél általában. Akadt olyan bekezdés, ahol minden második szót nem értettem, szóval kihívás volt. Ugyanakkor az ilyenekkel lehet igazán fejleszteni a nyelvtudást.

Kristen Hubbard: Wanderlove

Bria éppen befejezte a középiskolát, nemrég szakított a barátjával, a szülei elhanyagolják, jövője pedig bizonytalan, így a lány spórolt pénzéből befizet egy Közép-Amerikába induló csoportos utazásra. A Globális Csavargók csoportjához csatlakozva azonban rájön, hogy ő nem előre meghatározott, biztonságos, turisták által ezerszer végigjárt helyszínekre vágyik, hanem egy kis kalandra. Így amikor két hátizsákos turista, Starling és Rowan meghívja, hogy töltse velük az elkövetkezendő heteket, Bria igent mond. És az utazás során amellett, hogy felfedezi az igazi Közép-Amerikát a jóval és rosszal együtt, újra megtalálja saját magát is...

A cím, vagyis a Wanderlove utazásszerelemnek fordítható, ugyan ilyen szó nálunk nincs, de a könyv lényegét  szerintem elég jól összefoglalja.

Ez egyébként olyasmi, amit nagyon meg tudok érteni, mert ha valamit, hát utazni biztosan imádok! És én azok közé a lököttek közé tartozom, akik szerint hátizsákos turistának lenni lehet a legjobb (bár kifejezetten az még nem voltam, de az egyik legnagyobb álmom). Nem kell puccos hotel, nem kell drága kaja, nem akarom felvásárolni minden városban a fél bazárt, mert nekem egyszerűen nem erről szól. Én csak meg bele akarok kóstolni az adott ország kultúrájába, élvezni a hangulatot, a látványt, az illatokat. (Meg a pénzhiánytól van valami utolérhetetlenül romantikus és kalandos az egészben.) Szóval én leginkább arra az életérzésre szomjazom, ami minden egyes országban, régióban, városban más és más. És közben szívesen eszem szendvicset egész nap (vagy azt sem). Nálunk a családi nyaralások is mindig úgy néztek ki, hogy nincs hotel, nincs étterem (nem is hiányzik!), viszont így annyi pénzből, amennyiből más két hetet tölt a Balatonon, mi bejártuk fél Toszkánát.

Na, de az utazás iránti fanatikus rajongásomról könyvet tudnék írni, csak senkit nem érdekelne, így inkább most be is fejezem az áradozást, és rátérek a regényre.:)

Tetszett, ilyen témával hogy ne tetszett volna! Briát néha jól le kellett volna önteni egy vödör hideg vízzel, de azért összességében szerethető hősnő, főleg mikor a művészet iránti rajongásáról beszél. Csak azt nem értem, hogy Tobynak miért engedte, hogy úgy kezelje, ahogy. De az utazás során szerencsére sokat változik.

Rowan nem minden idők legjobb hősszerelmese, de hogy százszázalékos hátizsákos turista, az biztos. Starlingra meg nagyon szeretnék legalább egy ici-picit hasonlítani!

Az egész regényből üvölt, hogy az írónő valóban bejárta ezeket a helyeket, tényleg végigélt valami nagyon hasonlót. (Amellett hogy könyveket ír, Hubbard hivatásos utazó, a mázlista formáját!) A hangulat végig teljesen fogva tartott.

A történet váratlan fordulatokban nem bővelkedik, ez sokkal inkább egy életérzésről szól, amit egy YA történetbe ágyazott az írónő.

Az utazás szerelmeseinek nagyon ajánlom a regényt, nem fogtok csalódni! De aki csak egy kicsit elveszett 18 éves lány történetére kíváncsi, az is vágjon bele az utazásba, amire ez a regény invitál.

Nyelvezet: 3/5 Végre megjegyeztem, hogy mit jelent a hammock szó (függőágyat). Ezenkívül is van benne jó pár érdekes, ritkább szó, amik azonban a lényeg megértéséhez nem feltétlenül szükségesek.

Richelle Mead: A szukkubusz dala

 Egyik nap éppen azon siránkoztam magamban, hogy a Golden Lily-re még várni kell egy kicsit, pedig én most annyira, nagyon azt olvasnám! Aztán eszembe jutott, hogy hát van nekem egy másik könyvem is Meadtől, méghozzá egy egészen más típusú sorozat, amit nagyon dicsérnek! Így rávetettem magam a Szukkubusz dalára...

Gergiana Kincaid egy szukkubusz, vagyis egy olyan démon, aki elszívja a férfiak életerejét. A nő Seattle-ben él, könyvesboltban dolgozik, és próbál a rendes pasikkal nem kikezdeni, csak az emberiség szemetére akar specializálódni. Azonban a halhatatlan világ felbolydul, amikor kiderül, hogy valaki megölt egy vámpírt, és rögtön Georgie lesz az első számú gyanúsított. Közben pedig hirtelen rengeteg rendes pasi lepi el a szukkubusz életét, és ő egyre nehezebben mond nemet a randikra.

... és az első 10 oldal után majdnem abba is hagytam a regényt, nagyon nem tetszett, amit olvastam. De aztán arra gondoltam, hogy ez mégiscsak az egyik kedvenc írónőm, ilyen rosszat nem írhatott, olvassuk egy kicsit tovább. És bizony jól tettem, mert utána egész más lett a stílus, Goergie-t is hamar megkedveltem, és a poénok is bejöttek.

 A sztori két legfontosabb eleme a nyomozás, és a szukkubuszunk szerelmi élete (pontosabban a szerelem hiánya). Jó az egyensúly, végig lekötött, olvasmányos, helyenként még izgalmas is volt. Nem tudnék rosszat mondani rá, van benne egy csomó jó szereplő, akiket lehet bírni (Sethet, meg Cartert különösen kedveltem, ráadásul az angyalunknak biztosan van még néhány érdekes titka, amik az én csőrömet piszkálják :) ).

 Végig elszórakoztatott a regény, biztosan nevezek a folytatásra is! Viszont azért a Vámpírakadémiától nagyon messze van ez a sorozat, például egyáltalán nincs bennem késztetés, hogy angolul folytassam, jó lesz nekem akkor is, amikor kijön magyarul. (Egyébként úgy veszem észre, hogy aki a Vámpírakadémiát nem szerette, az sok esetben zabálja ezt a sorozatot, viszont a VA rajongók annyira nincsenek ettől elájulva.)
Gyere már Golden Lily!

Holly Black: Black Heart (The Curse Workers 3)

 “This is never going to be over,” I shout. “Someone will always be after me. There’s always consequences. Well, BRING IT. I am done with being afraid, and I am done with you.”

Holly Black! You're a genious!

Végre engem is teljesen megvett magának ez a történet! Kár, hogy ez a trilógia zárókötétre következett be, de jobb későn, mint soha!:)

SPOILER az első és második részre

Cassel lepaktált az ördöggel az FBI-jal, bár hivatalosan csak a tanév vége után fog taggá válni. De közben zajlik az élet, hiszen az anyját üldözi Patton szenátor, és az állam is. Ráadásul még egy hihetetlenül értékes gyémántot is elvesztett a mama, amit szerencsétlen módon éppen a maffiafőnök Zacharovtól tulajdonított el sok évvel ezelőtt. Most meg megpróbálta eladni neki, csak menet közben kiderült, hogy a kő hamis...

Cassel emellett még az FBI-nak is kénytelen dolgozni, bár a munka elsőre nem tűnik rossznak, hiszen az időközben közveszélyes őrültté vált Patton-t kéne eltennie az útból, de valami nem stimmel a tervvel. Eközben csak a gyémántot kéne megtalálnia az anyjának, Lilát sem ártana visszaszereznie, és egy iskolai zsarolási ügyet is meg kéne oldani. Közben pedig megpróbálni mindent ép bőrrel megúszni...

SPOILER VÉGE

Imádom, imádom, imádom ezt a kötetet!!! Itt most kicsit kevésbé sötét a történet, mint eddig, és ez már pont elég ahhoz, hogy telitalálat legyen nálam a regény!

Cassel pokolian, ijesztően, lenyűgözően okos, Sherlock Holmes is belehúzhat, ha ennek a srácnak a logikájával akar versenyezni! Egyszerűen zseniális!:D És vicces, a szarkasztikus kiszólásai szenzációsak (bár most is volt pár olyan szövege, ami már az erőltetett kategóriát közelítette, de a többivel bőségesen kárpótolt). A végén Cassel nagy húzása pedig olyan sok szinten briliáns volt, hogy az hihetetlen! (Heist rajongó énem csak úgy ujjongott örömében!:D)

I grin. “Oh, come on. It was some fine rhetoric.”

“Yeah, you’re like a modern day Abraham Lincoln.” He sets a plate of eggs and toast in front of me. “‘Let my people go.’”

“That’s Moses.”

Aztán mikor lement a főszál, már nagyon elégedett voltam. De egészen biztos voltam benne, hogy Holly Black kalapja kiürült, erre előhúzott egy újabb meglepetést! Majd egy újabbat! És megint egyet! Leborulok az írónő nagysága előtt! Black a csavarok királynője! (Ráadásul végig számítottam rá, hogy át leszek verve, de még így is simán megetetett. Nem rossz!:D)

A legtöbb írónál vagy előre kitalálhatóak a csavarok, vagy ha nem, akkor az általában azért van, mert teljesen légből kapott a dolog.  De itt nem! H. B. minden szükséges infót ide ad nekünk, csak szét kéne szedni, hogy mi melyik átveréshez kapcsolódik, és hogyan. És ez nehezebb, mint amilyennek hangzik.:)

A szerelmi szállal is meg vagyok elégedve, bár Lila továbbra sem a kedvencem, de a végén bebizonyította, hogy ő se most jött le a falvédőről, és megérdemli Casselt (többé-kevésbé :D). Sam és Daneca aranyosan normálisak, bár én Daneca szálát nem így zártam volna le. Mondjuk lehetne ebből egy spinoff! Na, légyszi, Holly!!! SPOILER És akkor itt be lehetne hozni papa Sharpe-ot is, aki le merném fogadni, hogy egy kicsit sem halott (inkább szenátor, hello Senator Raeburn!)! Úgy értem, kicsit gyanús, hogy először egy hajóbalesetben rendezte meg a saját halálát, aztán meg egy autóbalesetben tényleg meghalt? Aha, persze. SPOILER VÉGE Kérek spinoff-ot, folytatást, akármit!!!

Csak egyet mondhatok a végére: a francba! Miért most van vége?! Mikor végre belezúgtam abba a történetbe, amit papírforma szerint az elejétől kezdve imádnom kellett volna, csak eddig valami nem klappolt. Bezzeg most!

Aki egy pörgős, izgalmas, intelligens, csavaros, zseniális, keserű humorral fűszerezett történetre vágyik, az azonnal csapjon le erre a sztorira! És úgy emlékszem a molyon volt róla szó, hogy a Könyvmolyképző megvette a regény jogait, úgyhogy belátható időn belül nálunk is meg fog jelenni!

Nyelvezet: 3/5 Átlagos ifjúsági regények nyelvezeténél kicsit nehezebb, a világ kissé sajátos szókincse miatt.