15 évesen találtam rá a sorozatra, azonnal hatalmas kedvenc lett, néhány hét alatt mindhárom kötetet befaltam, és majd megőrültem a folytatásért, de persze tisztában voltam a külföldi és a hazai kiadás ütemével. Aztán mikor végre kiderült, hogy akkor ez most meg fog jelenni, azon kezdtem aggódni, hogy vajon fogom-e még szeretni, mert 4 év alatt sokat változott az ízlésem, az akkori kedvencek újraolvasásai rendre rossz ízt hagynak maguk után. Az első 300 oldalon jogos is volt az aggodalmam, aztán vagy visszazökkentem Alagaesia világába, vagy hirtelen nagyon beindult a regény, mindenesetre azután már nem nagyon tudtam letenni.
Történetet nem írok, mondhatnám, hogy azért, mert utolsó rész révén ez már új olvasókat nem fog berántani, aki meg a Brisingr-ig eljutott, az úgyis elolvassa ezt is, de igazából nem ezért, hanem mert nagyon a lényegre akarok térni, most rögtön.
Bevezetésnek annyit mondanék, hogy én is beállok a sorba, azok közé, akik Paolini vérére szomjaznak a befejezés miatt! Ilyet nem lehet csinálni szerencsétlen olvasókkal!
Igazából már nem emlékszem, hogy régebben kik voltak a kedvenceim (Saphira biztosan), de most egyértelműen Murtagh került a főkedvenc helyére (ilyen szó nincs, kissé értelmetlen is, de nem baj). Miután végre nem csak Eragon szemszögéből láttuk, kiderült, hogy mennyivel több van benne, mint amennyit az a süket lovas lát! (Kicsit ki vagyok akadva, ha esetleg nem tűnt fel!) Bonyolult, emberi, olyan igazi, a szenvedést némán tűrő hős típus, akiben Eragon, meg mindenki más is csak azt látja, hogy átállt, tesznek rá magasról, hogy nem szabad akaratából tette, és hogy ő ezt mindennél jobban gyűlöli. Aztán jönnek a közös jelenetek Nasuadaval, és engem onnét kezdve kettejükön kívül kevés más érdekelt.
Innét pedig SPOILER, de NAGYON!
Erre ez a szívtelen, gonosz, olvasógyötrő Paolini képes, és nem hozza össze őket, pedig kimondatlanul, de teljesen nyilvánvalóan ott van a szikra, és annál még jóval több is. És én annyira szurkoltam, egészen a legeslegutolsó oldalig! Az apró gesztusaiknál már olvadoztam, az Igazmondók Csarnokában ücsörgés annyira romantikus és szomorú és reménytelennek tűnő, de mégis egyszerűen szenzációs volt! Aztán mindketten kijutottak élve és mégsem lett folytatás. Ez szemétség! De ha már nem maradhattak együtt, akkor egy szívszaggató búcsújelenet némi romantikával igazán kellett volna! Azzal tudnék élni. Kérek egy novellát róluk, ez a minimum! (Addig is inkább én képzelem el máshogy az ő történetüket, mikor nagyon kiakadok egy sztori befejezésére, mindig ezt csinálom.) Vagy lehetne egy spinoff Murtagh-gal a főszerepben! Úgyis annyira keveset szerepelt, pedig ő a legérdekesebb figura egész Alagaesiában. Na? Légyszi!
Persze ezek után Arya Eragon fronton sem történt semmi, engem ez ugyan a többséggel ellentétben nem izgatott túlzottan, a fenébe is, van csekély 100 évnyi korkülönbség! Meg én egyébként sem éreztem köztük a sistergést, talán az előbbi okból kifolyólag.
SPOILER VÉGE
Aki elkerüli a spoilereket, az lemaradt a dühöngésemről, most viszont megpróbálok kicsit értelmesebb dolgokat is irkálni. A világkidolgozás még mindig remek, tele kérdésekkel, válaszokkal, lényekkel, mágiával, mindez teljesen kidolgozottan. Kérdések terén különösen Angela volt izgalmas, és valószínűleg az írótól sosem tudjuk meg, hogy ki volt ő, úgyhogy elmondom az én teóriámat, ami szerintem abszolút működőképes. Dobpergés.... ő volt az orákulum, aki az Igazmondók Csarnokában székelt anno. Ő is jósnő ugyebár, nagyon öreg, és ebben a világban senki más nem lehet a megemlített titokzatos alakok közül.
A történetnek kell egy kis idő ahhoz hogy felgyorsuljon, de utána 600 oldalon keresztül pörög, szóval nem lehet egy rossz szavam se. Igazából nem is nagyon akartam lerakni azon a 600 oldalon (magyarul alig lehetett kitépni a kezemből). Egyetlen problémám volt, Galbatorix-szal méghozzá, aki egyébként egész jó gonosz lett. SPOILER SPOILER Méghozzá a legyőzése a gond, egy kicsit túl simán ment. Például szegény Harry mennyit erőlködött, mire Voldemort kinyikkant, Galbatorix meg fogja, és felrobbantja saját magát? Na, ne már! Oké, volt némi előzménye a dolognak, de akkor is, kicsit jobban is megizzaszthatta volna hőseinket. SPOLIER VÉGE
A sok reklamálás miatt ne higgyétek ám, hogy nem imádtam a regényt, mert de, éppen ezért nem tudok elsiklani a hibái felett sem. Egyébként azt kell mondjam,hogy Paolini megugrotta a saját maga elé tett lécet, valószínűleg ez a tetralógia legerősebb darabja. Ha ezt is 15 évesen olvasom, akkor nem lettem volna ennyire kötözködő. Lényeg a lényeg, piszok jó könyv ez is, olvassátok!
Ui.: Ha lesz egy könyv Murtagh-ról, akkor minden meg van bocsátva!
