Scott Lynch: Red Seas Under Red Skies (Gentleman Bastards 2)

 Ez lenne a második része a nálunk méltatlanul hanyagolt (és zéró reklámot kapott) Locke Lamora hazugságainak. Nem tudom, hogy olvastam-e már olyan második részt, ami ennyire különbözött az elsőtől.

Locke és Jean Tal Verrarben dolgoznak immár két éve egy nagy dobáson. A Sinspire, a helyi kaszinószerűség tulajdonosát akarják kirabolni. Azonban mikor már a végéhez közeledik a terv, hirtelen más erők is beszállnak a játékba, akik a saját céljaikra akarják felhasználni Locke-ékat. Így a tolvajok végül a tengeren kötnek ki, ahol kalóznak kell tettetniük magukat, valaki más céljainak érdekében...

Próbálok nem sokat elárulni, mert pont a fordulatos cselekmény az, amitől piszok jó ez a regény! A fordulatos nem is igazán jó szó, mert annyira gyönyörűen összetett az egész, Lynch egyszerűen zseniálisan kuszálja addig a szálakat, hogy már fogalmam sincs hogyan fognak kimászni ebből hőseink. Az a jó a heist sztorikban, hogy nem csak azon gondolkodhat az olvasó, hogy a hősök megússzák-e (nyilván igen, mivel ez is sorozat, meg egyébként is ez szokott történni), hanem azon is, hogy hogyan másznak ki a kulimászból (na, ez már sokkal jobban piszkálja a fantáziámat!:D).

A fantasyba ágyazott heist sztori olyan nekem, mintha a legvadabb álmaim váltak volna valóra, hiszen két olyan kedvenc műfajom ötvöződik így, amik ráadásul még remekül mennek is egymással! Míg az első részben a fantasy szál volt a hangsúlyosabb, addig itt inkább az átveréseken, a bonyolult ki-az-okosabb játszmákon volt a hangsúly (ezek olyan jóóóók! és persze Locke a legzseniálisabb! vagy mégsem?:D).

A kalózokat a Karib-tenger kalózai óta imádom, és itt a könyv fele róluk szólt, szóval, aye! Bár azt el kell ismernem, hogy a sok hajózási szakkifejezés közepette néha elvesztem kicsit, de az író saját bevallása szerint maga sem mindig tudta, miről beszél.:)

Locke és Jean még mindig nagyon jó karakterek, sokat röhögtem az egymásra és másokra irányuló csipkelődéseiken!

ENYHE SPOILER
Nagyon bírtam, hogy még aki pontosan tudta, hogy kik Locke-ék, azok is azt hitték, hogy túl tudnak járni az eszén! És az egyetlen olyan ellenség, aki nem tartotta magát okosabbnak végül mégis nyert, legalábbis bizonyos szempontból.
SPOILER VÉGE

 A végéről egyébként nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Realista volt, és messze nem oldott meg mindent, és az is kiderült, hogy Locke sem mindenható, hiába csodálom! Azt hiszem, csak a harmadik rész oldhatja meg a dilemmámat!

Apropó, harmadik rész! Még mindig nem jelent meg, pedig a második már 2007-ben kijött. Az eredeti megjelenést 2009-re ígérték, és azóta tologatják. A goodreads-en lehet sok-sok elégedetlenkedő, és már-már lemondó kommentet olvasni. A legújabb dátum 2013 szeptembere. Nem tudom, hogy az írónak akadtak problémái, vagy a kiadó tolt ki ennyire a rajongókkal, de én a kiadóra gyanakszom, mivel van már fülszöveg (végre feltűnik majd Sabetha!), borító, meg minden. (Az író egyébként nagyon jó fej, twitteren linkelgeti a kedvenc negatív kritikáit, amit az ő könyvéről írtak!:D)

Ez egy nagyon különleges történet, ami nem mindenkinek fog tetszeni, de akinek igen, annak nagyon! Szerintem jobb lett az első résznél is, bár annyira más, hogy igazán összehasonlítani nem lehet. Ide a következő kötettel!

Nyelvezet: 4/5 Elég nehéz, ahogy a klasszikus fantasy világokban játszódó történeteknél általában. Akadt olyan bekezdés, ahol minden második szót nem értettem, szóval kihívás volt. Ugyanakkor az ilyenekkel lehet igazán fejleszteni a nyelvtudást.

Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai

 Egy éve lehetett, hogy a goodreads-en keresgéltem az Éjangyal trilógiához hasonló fantasy-kat, akkor ajánlotta nekem ezt a goodreads. El is kezdtem olvasni, de kb. a tizedénél feladtam. Vontatott volt, a stílusa olyan semmilyen, a szereplőket sem sikerült a szívembe zárni. Pedig a főhősök szélhámosok, akik mindenféle okos és bonyolult módon csalnak ki pénzt a városuk nemességéből. Ezt a rablós-átverős műfajt nevezik heistnak, én pedig egyszerűen meg vagyok veszve érte, szóval különösen nagy csalódásnak tűnt a regény. Aztán jött a hír, hogy az Alexandra kiadja magyarul, ami meg is történt múlt év végén. Én érthető okokból nem rohantam megvenni, viszont mikor nemrég szembetalálkoztunk a könyvtárban, úgy döntöttem mégis csak adok még egy esélyt Locke Lamorának (olyan jó neve van, szeretem az alliterációt:)), aki ezt meg is hálálta!

 Az Úri Csirkefogók Camorr egyik legkisebb és legjelentéktelenebb bandája, legalábbis az alvilág többi szereplője így hhiszi. Valójában ők az átverés mesterei, a nemesektől hatalmas összegeket csalnak ki, és ezt utána képesek eltitkolni mindenki elől. A vezetőjük Locke Lamora, aki bárkit képes megszemélyesíteni. Legújabb célpontjuknál is minden a terv szerint halad, amíg fel nem bukkan a Szürke király, aki felforgatja Camorr alvilágát, és elkezdi megölni a bandák vezetőit...

 Ez egy kifejezetten jó fantasy, csak az első 100-150 oldalon túl kell jutni ahhoz, hogy erre rájöjjünk. Mert az elején egyszerűen nem jó, ezt továbbra is fenntartom, utána viszont bőven kárpótol minden kedves olvasót az író.

 Locke-ot a regény végére egészen megszerettem, bár személyisége továbbra sincs túlárnyalva, de mégis kedvelhető. A többi szereplő között is akadtak érdekes figurák, főleg a Pók és a Szürke király. De a történet erőssége nem a szereplőkben rejlik, sokkal inkább a cselekményben.

 Miután beindul a cselekmény, alig lehet letenni a könyvet, egyszerűen odaragaszt maga elé. A Salvarákkal folytatott játszma is érdekes lett a második felére, miután néhány izgalmasabb trükk is előkerült a kalapból, gondolok itt az Éjjárókra. A Szürke király pedig kétségtelenül felkavarta az állóvizet, alaposan megbolygatva az erőviszonyokat, és végre valódi kihívás elé állítva a Csirkefogókat (ez a fordítás szörnyű, bár én sem tudnék jobbat :D).

 A világfelépítése komplex, bár én a leírásokat néha már sokalltam, főleg funkciótlanságuk miatt. Egyszerűen a legérdekesebb részeknél kezdte el Camorrt ecsetelni Lynch, én pedig tudni akartam, hogy mi lesz, nem pedig Camorr tornyainak árnyalatiról, meg magasságukról olvasni! Ugyanakkor maguk a leírások nem rosszak, csak rosszul vannak elhelyezve.

 A humor eleinte erőltetett volt, aztán belerázódott az író, és néhány olyan megjegyzés adott hősei szájába, amiken már hangosan vihogtam. A stílusról kell még megemlékezni annyiban, hogy a regény második harmadától kezdve az is egész jó lett.

 A történetnek külön erőssége, hogy elkerüli a szokásos kliséket, így ugyan előre találgatni nem nagyon lehet (illetve lehet, de minek), viszont meg tud lepni.

 A történet utolsó felvonásait kell még kiemelenem, az nagyon el lett találva. Néhány párbeszéd a végén egyszerűen zseniális (például a Pók és Locke dumái eszméletlenek: cinikus, keserű, fekete humorú és erős akaratú hősök, ha találkoznak... hátborzongatóan jó volt).

 Lynch most írt egy nagyon jó regényt, aminek olyan tetőpontot alkotott (végre valaki, aki tudja hogyan kell a cselekmény tetőpontját megírni!), amivel bebizonyította, hogy a következő könyve jó esélyjel lehet briliáns is. Szurkolok!

Ui.: Hát nem elfelejtettem a Galaxis útikalauzról posztot kreálni? Pedig elolvastam ám az első részt a törölközőnap alkalmából!:)

Megidézve

 A posztoljunk minden héten sokat projektem egy hét után befürdött, most is csak egy idézetes bejegyzésre van időm, meg erőm. Azért a sok-posztos irányú törekvéseimet még nem adtam fel egészen, érettségik után (ami még egy hónap, ááááá) időm biztosan több lesz, meg remélem, kedvem is.

Na, de a lényeg, vagyis két véletlenszerűen kiválasztott mondat az aktuális olvasmányomból:

" Azért, Locke Lamora, mert egy nap bárókkal, grófokkal és hercegekkel fogsz együtt étkezni, valamint kereskedőkkel, tengernagyokkal, tábornokokkal és úrhölgyekkel! És amikor ez történik... - Lánc két ujjal megemelte Locke állát, hogy a fiú szemébe nézzen. - Amikor ez történik, szegény ostobáknak fogalmuk sem lesz róla, hogy valójában egy tolvajjal ülnek egy asztalnál."

Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai