Christopher Paolini: Örökség- A lelkek sírboltja (Örökség 4)

Hát vége. Pár perce fejeztem be, de még nem akarom elengedni, úgyhogy most rögtön írok is róla, bár lehet, hogy emiatt nagyon zilált lesz a poszt.

15 évesen találtam rá a sorozatra, azonnal hatalmas kedvenc lett, néhány hét alatt mindhárom kötetet befaltam, és majd megőrültem a folytatásért, de persze tisztában voltam a külföldi és a hazai kiadás ütemével. Aztán mikor végre kiderült, hogy akkor ez most meg fog jelenni, azon kezdtem aggódni, hogy vajon fogom-e még szeretni, mert 4 év alatt sokat változott az ízlésem, az akkori kedvencek újraolvasásai rendre rossz ízt hagynak maguk után. Az első 300 oldalon jogos is volt az aggodalmam, aztán vagy visszazökkentem Alagaesia világába, vagy hirtelen nagyon beindult a regény, mindenesetre azután már nem nagyon tudtam letenni.

Történetet nem írok, mondhatnám, hogy azért, mert utolsó rész révén ez már új olvasókat nem fog berántani, aki meg a Brisingr-ig eljutott, az úgyis elolvassa ezt is, de igazából nem ezért, hanem mert nagyon a lényegre akarok térni, most rögtön.

Bevezetésnek annyit mondanék, hogy én is beállok a sorba, azok közé, akik Paolini vérére szomjaznak a befejezés miatt! Ilyet nem lehet csinálni szerencsétlen olvasókkal!
Igazából már nem emlékszem, hogy régebben kik voltak a kedvenceim (Saphira biztosan), de most egyértelműen Murtagh került a főkedvenc helyére (ilyen szó nincs, kissé értelmetlen is, de nem baj). Miután végre nem csak Eragon szemszögéből láttuk, kiderült, hogy mennyivel több van benne, mint amennyit az a süket lovas lát! (Kicsit ki vagyok akadva, ha esetleg nem tűnt fel!) Bonyolult, emberi, olyan igazi, a szenvedést némán tűrő hős típus, akiben Eragon, meg mindenki más is csak azt látja, hogy átállt, tesznek rá magasról, hogy nem szabad akaratából tette, és hogy ő ezt mindennél jobban gyűlöli. Aztán jönnek a közös jelenetek Nasuadaval, és engem onnét kezdve kettejükön kívül kevés más érdekelt.

Innét pedig SPOILER, de NAGYON!

Erre ez a szívtelen, gonosz, olvasógyötrő Paolini képes, és nem hozza össze őket, pedig kimondatlanul, de teljesen nyilvánvalóan ott van a szikra, és annál még jóval több is. És én annyira szurkoltam, egészen a legeslegutolsó oldalig! Az apró gesztusaiknál már olvadoztam, az Igazmondók Csarnokában ücsörgés annyira romantikus és szomorú és reménytelennek tűnő, de mégis egyszerűen szenzációs volt! Aztán mindketten kijutottak élve és mégsem lett folytatás. Ez szemétség! De ha már nem maradhattak együtt, akkor egy szívszaggató búcsújelenet némi romantikával igazán kellett volna! Azzal tudnék élni. Kérek egy novellát róluk, ez a minimum! (Addig is inkább én képzelem el máshogy az ő történetüket, mikor nagyon kiakadok egy sztori befejezésére, mindig ezt csinálom.) Vagy lehetne egy spinoff Murtagh-gal a főszerepben! Úgyis annyira keveset szerepelt, pedig ő a legérdekesebb figura egész Alagaesiában. Na? Légyszi!

Persze ezek után Arya Eragon fronton sem történt semmi, engem ez ugyan a többséggel ellentétben nem izgatott túlzottan, a fenébe is, van csekély 100 évnyi korkülönbség! Meg én egyébként sem éreztem köztük a   sistergést, talán az előbbi okból kifolyólag.

SPOILER VÉGE

Aki elkerüli a spoilereket, az lemaradt a dühöngésemről, most viszont megpróbálok kicsit értelmesebb dolgokat is irkálni. A világkidolgozás még mindig remek, tele kérdésekkel, válaszokkal, lényekkel, mágiával, mindez teljesen kidolgozottan. Kérdések terén különösen Angela volt izgalmas, és valószínűleg az írótól sosem tudjuk meg, hogy ki volt ő, úgyhogy elmondom az én teóriámat, ami szerintem abszolút működőképes. Dobpergés.... ő volt az orákulum, aki az Igazmondók Csarnokában székelt anno. Ő is jósnő ugyebár, nagyon öreg, és ebben a világban senki más nem lehet a megemlített titokzatos alakok közül.

A történetnek kell egy kis idő ahhoz hogy felgyorsuljon, de utána 600 oldalon keresztül pörög, szóval nem lehet egy rossz szavam se. Igazából nem is nagyon akartam lerakni azon a 600 oldalon (magyarul alig lehetett kitépni a kezemből). Egyetlen problémám volt, Galbatorix-szal méghozzá, aki egyébként egész jó gonosz lett. SPOILER SPOILER Méghozzá a legyőzése a gond, egy kicsit túl simán ment. Például szegény Harry mennyit erőlködött, mire Voldemort kinyikkant, Galbatorix meg fogja, és felrobbantja saját magát? Na, ne már! Oké, volt némi előzménye a dolognak, de akkor is, kicsit jobban is megizzaszthatta volna hőseinket. SPOLIER VÉGE

A sok reklamálás miatt ne higgyétek ám, hogy nem imádtam a regényt, mert de, éppen ezért nem tudok elsiklani a hibái felett sem. Egyébként azt kell mondjam,hogy Paolini megugrotta a saját maga elé tett lécet, valószínűleg ez a tetralógia legerősebb darabja. Ha ezt is 15 évesen olvasom, akkor nem lettem volna ennyire kötözködő. Lényeg a lényeg, piszok jó könyv ez is, olvassátok!

Ui.: Ha lesz egy könyv Murtagh-ról, akkor minden meg van bocsátva!

Boldog karácsonyt!

Ez olyan sablonbejegyzés, tudom, de egyszer majd eszembe jut valami eredetibb forma is neki, addig csak így egyszerűen:

Nagyon boldog karácsonyt minden kedves erre(és másfelé)járónak!

Ha van kedvetek, akkor írjátok meg milyen könyvek kerültek a fa alá! :)

Három regény - az utóbbi idők olvasmányai

 Három jó könyvet is olvastam az elmúlt hetekben, amikről szívesen írnék egyenként is, de a vizsgaidőszak nem így akarja, úgyhogy csak néhány mondatra futja róluk.


Gayle Forman: Hová tűntél?

Töredelmesen bevallom, hogy nekem az első rész annyira sok volt jelenleg, hogy a harmadánál félbehagytam, és ezek után sem fogom folytatni. De mivel az általános imádat hatására a könyvtárból rögtön hoztam a második részt is, ezért gondoltam annak is adok egy esélyt, bár fogalmam sem volt, hogy vajon miről szólhat. Eléggé egykötetes sztorinak tűnt az első rész.

Nos, a folytatás viszont megvett kilóra! Adam szemszögéből eleve érdekesebb volt a sztori, és ezúttal a történetszál is sokkal emészthetőbb volt számomra. Kiégett rocksztár, aki még évekkel később sem jutott túl egykori barátnőjén, viszont mindenféle komplexusokat fejlesztett ki? Ide vele! Nagyon jó hangulata volt, a történet íve szintén tetszett, a megjelenő gondolatok nagyon emberiek, valamint nem elhanyagolható az a hihetetlen szeretet a zene iránt sem, ami egyszerűen kitört a lapokról. Egyedül a befejezést nem így képzeltem, de végül is így sem rossz.


Kerstin Gier: Smaragdzöld

Hogy én ezt mennyire vártam! És persze nem is okozott csalódást a trilógia záró kötete sem. Történetileg épp annyira volt bonyolult, hogy még követni lehessen, ha valamit rögtön nem is értettem teljesen, pár pillanattal később akkor is beugrott egy infó, hogy hogyan is volt az, és összeállt a kép. A stílus még mindig a legnagyobb erőssége, a szereplőkkel együtt, imádnivalóan lüke és aranyos és üde! Külön tetszett, hogy a váratlan események hatására Gwen nem billent ki teljesen az addigi életéből, hanem még így is elment például egy házibuliba, és valahogy a realitás is megmaradt ezzel a történetben. Gideon eddig annyira nem volt a kedvencem, de most teljesen megszerettem őt is. Aki jót akar, az elolvassa az egész trilógiát!:P
(Már megint a legjobbról tudok a legkevesebbet írni, pff...)





Anthony Horowitz: Oblivion (Ötök ereje 5 - záró kötet)

Erre még a Smaragdzöldnél is régebb óta várok, a negyedik rész 3 évvel ezelőtt jelent meg, már kezdtem azt hinni, hogy az író elfelejtette ezt a sorozatát. Amikor a kapuőrök átléptek a hongkongi ajtón, 10 évet ugrottak előre az időben, és ez alatt a világban eluralkodott a káosz és a kétségbeesés. Ráadásul mind az öten szétszóródtak a világban, így újra meg kell találniuk egymás. miközben az Öregek mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák...

Sajnos messze nem kötött le annyira a regény, mint 3 éve, amíg el nem érkeztünk a végső csata helyszínéhez, addig kifejezetten untam, kivéve amikor Mattről volt szó. Mindig is ő volt a kedvencem, meg hát ő az abszolút főszereplő, de ebben a kötetben túl keveset szerepelt. Viszont a személyiségében beállt változás tetszett, a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy neki kell a legerősebbnek lennie lélekben. A lezárás viszont nem jött be, ez egyszerűen kegyetlenség volt, egyetlen dologért szurkoltam igazán, de pont azt nem hagyta meg Horowitz. Amivel pedig az epilógusban próbálta kicsit enyhíteni a dolgokat, az nekem nem elég! Nem akarok spoileres lenni (bár a magyar kiadást szerintem végleg abbahagyta az Animus, angolul meg rajtam kívül ezt igen kevesen olvassák errefelé), úgyhogy be is fejezem.

Borítómánia

M. L. Stedman: The Light Between Oceans

Ez most nem a lélegzetelállítóan szép borítóval, inkább azzal fogott meg, hogy a borító és a cím milyen jól kiegészítik egymást.

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók- Riyria krónikák

Nagyon lelkes lettem a netre felpakolt első fejezet után, szó szerint tűkön ültem a megjelenésig, ami úgy egy hete be is következett. Nem mondanám, hogy csalódtam, de... inkább a sztoriról először.

Royce és Hadrian a tolvajlás mesterei, a lehetetlennel határos megbízásokat hajtanak végre Riyria néven. Most azonban tőrbe csalják őket, és megpróbálják a király megölését rájuk kenni. Azonban a hercegnő segítségével kiszabadulnak, azzal a feltétellel, hogy a trónörököst is magukkal viszik, hogy biztonságban legyen, amíg ki nem derül, hogy a palotában ki akarhatta a vesztét...

Van itt minden, ami egy klasszikus fantasyhoz kell, mindenféle mágikus lények (igaz, általában csak említés szintjén), évszázadokon áthúzódó titkok, bajba jutott trónörökösök, intrika és cselszövés a legmagasabb szinteken, meg két tolvaj, akik akaratlanul belecsöppennek az egész kalamajka kellős közepébe. És mégsem az igazi.

Engem ott vett meg magának a sztori, hogy tolvajok, méghozzá nem is akármilyenek a főhősök, legalábbis a fülszövegből és a sorozat címből erre lehetett következtetni. Ezzel szemben a könyvben a Riyria meglehetősen kevés szerephez jut, mintha nem is főszereplők lennének, csak sok-sok más szereplővel egyenrangúak. Pedig annyi potenciál van ebben a duóban, kár volt őket így hanyagolni! Amikor tényleg róluk szólt, akkor imádtam! Remek szópárbajokat vív egymással Royce és Hadrian (a nevüket ugyan szokni kellett, de ennyi baj legyen!), viszont az a badass-ség, amit a fülszöveg ígért, hát annak nem sok nyomát látni. Illetve annyi kiderül, hogy sokkal több van ebben a két tolvajban, mint ami ténylegesen ki is derül róluk az első kötetben, de hogy mi az a több, az egyelőre kérdés maradt.

A másik problémám az volt, hogy én ennél lényegesen sötétebb világra számítottam, és keményebb cselekményre is. Ha nem arra készültem volna, akkor valószínűleg elégedett lennék, mert egyébként a stílus, a szereplők, a cselekmény mind rendben volt, még ha sok extrát nem is nyújtottak. Persze senki nem mondta, hogy ez dark fantasy, nem tudom, honnét vettem. (Sőt, azóta azt is olvastam valahol, hogy a szerző eredetileg a 12 éves lányának írta a sztorit.)

Mindenképpen folytatom, mert rengeteg lehetőség van a történetben, amit remélhetőleg ki is aknáz majd az író a hátralévő öt kötetben, meg egyáltalán nem rossz ez, csak az én elvárásaim túl magasak voltak.

Luca Di Fulvio: Az álmok bandája

Mikor megjelent a Maxim a rengeteg ígéretesen hangzó YA regényének hírével a nyár folyamán, szinte az összesre csorgattam a nyálam, a History szekcióhoz tartozó könyvek viszont akkor még nem piszkálták annyira a fantáziámat. Aztán mire eljött a megjelenés, sikerült kifejlesztenem egy heveny (és remélhetőleg gyors lefolyású) YA fantasy undort, úgyhogy mégis inkább a történelmi könyvek keltették fel jobban az érdeklődésemet. Azok közül is mi más, mint a 20-as évek New Yorkjában játszódó, erős atmoszférát ígérő, és igazán egyedi történettel rendelkező Álmok bandája (aminek ráadásul a címe is nagyon "behúzós")!

Cetta kisfiával New Yorkba érkezik a húszas évek hajnalán egy jobb élet reményében, az amerikai álmot azonban nem adják ingyen, és Cettának csak mint utcalánynak sikerül megélhetést teremtenie. De a lány mégsem válik reményvesztetté, hiszen ott van neki Vito és Frania, a két öreg, akik lányukként szeretik őt, és Sal, aki a maga módján gondoskodik Cettáról, és fiáról, Christmasről is.

Évekkel később Christmas egy sötét sikátorban egy súlyosan megsérült lányra bukkan, akinek megmenti az életét. Ruth-al össze is barátkoznak, azonban a lányt kísértik annak a szörnyű éjszakának az eseményei, így nem engedi, hogy a barátság valami komolyabbra forduljon. Aztán Ruthék elköltöznek az álmok városába, Hollywoodba, és Christmas egyedül marad. Először az utcán, a gengszterek között próbál feljebb kapaszkodni a ranglétrán, hogy elég jóvá váljon Ruth-hoz, majd más utat kezd követni...

Gyerekek, teljesen meg vagyok lőve ezzel a könyvvel! Helyenként imádtam, helyenként viszont utáltam, így utólag meg nem tudom eldönteni, hogy most mi is van.

A hangulat mindenesetre igazán lenyűgöző, tényleg teljesen be tudott rántani, nyom nélkül elfeledtette velem, hogy én most nem New York utcáit rovom, a Dimond Dogs nyomában. Tán nem tudjátok, hogy kik a Diamond Dogs? Annyit elárulhatok, hogy ők a Lower East Side legrettegettebb bandája, állítólag tegeződnek New York gengsztervilágának főnökével! Néhány napja egyenesen a főnök kocsijából látták kiszállni a banda fejét, Christmas Luminatát, aki a sofőrnek 10 dollár borravalót adott! Senki nem tudja pontosan, hogy kikből is áll a banda, de a hírük futótűzként terjed az alvilágban, és azzal mindenki tisztában van, hogy jobb lesz vigyázni velük.

Erre az időszakra mindig is kicsit, mint az "aranykorra" tekintettem, a mozi, a rádiózás, és még sok nagy dolog indult el ekkor a világban. Néha azt gondolom, milyen jó is lett volna akkor élni, és első kézből tapasztalni mindezt (aztán eszembe jut az Éjfélkor Párizsban című zseniális film)! Nagyszerűen mutatja be az akkori életnek ezt az oldalát az író, de nem ragad meg a cukormáznál, és az élet keményebb oldala még ennél is nagyobb hangsúlyt kap. Talán túl nagyot is...

A fő problémám az volt, hogy nekem túl mocskos helyenként a regény, és sajnos ezek a helyek elég sűrűn követik egymást. Tele van részletes, erőszakos, szadista szexuális tartalommal, a feléig kábé mindenkit megerőszakolnak, akár többször is, és ezt részletesen minden alkalommal be is mutatja az író. (Vagy ha esetleg éppen senki nem erőszakoskodik, akkor Cetta utcalányként végzett tevékenységéről kapunk részletes, gyomorforgató beszámolót.)  Értem én, hogy a világ árnyoldalát, mocskát volt ez hivatott illusztrálni, de ennyire sok szexuális erőszak teljesen öncélúnak tűnik, és az is. Mert nem hiszem, hogy ennyiben merült ki az akkori élet baja, de az éhezés, a nyomor mégis sokkal kisebb figyelmet kap.

Egy erélyesebb szerkesztő kellett volna ide, aki kivágja a beteges szexjelenetek (már ha ennek lehet nevezni őket) kétharmadát, és ezek helyett inkább más problémákra koncentrálnak. Persze nem azt mondom, hogy a nyomor nem jelenik meg, mert a környezetet nagyon jó érzékkel festi le Fulvio, hiszen megelevenednek a piszkos utcák, a málladozó házak, az orrfacsaró bűz, és a kilátástalanságba belenyugodott lakosok is. Szóval ez meg megint tetszett.

A főszereplők, vagyis Cetta és Christmas nagyon öntörvényű, erős személyiségű emberek, akiket nem tudtam minden pillanatban kedvelni sajnos, és azt sem állítanám, hogy tövig rágtam a körmömet, miközben Ruth és Christmas próbált egymásra találni. De már megint itt a másik oldal is: volt, amikor meg nagyon szerettem őket.

Tele van káromkodással (a durvább fajtával) a sztori, ami engem nem zavart ugyan (kissé hiteltelen is lenne egy választékos szókinccsel kommunikáló maffiózó), de néha itt is túlzásokba esett a regény. Viszont vannak benne szép gondolatok is, találó metaforák, amik szerencsére nincsenek szájba rágva.

Összességében még mindig fogalmam sincs, hogy most hogy is vagyok én ezzel a könyvvel, ez szerintem csak hetekkel, hónapokkal később fog letisztulni bennem. Egyelőre még ez a kettősség érzés az uralkodó. Az mindenesetre biztos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, merőben eltért a szokásos olvasmányaimtól.

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

Ui.: A borító telitalálat!

Jön, jön, jön!!!

Lesz három új megjelenés novemberben, amiket már nagyon várok, az egyikről már írtam, a másik kettő következzen most:

Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3)

A béna sorozatcím ellenére ez egy remek történet, aranyos, vicces, és tényleg csavaros (nem hiába időutaznak benne)! A kiadó november végégre ígéri, bár még nincsen róla túl sok információ (konkrétan se borító, se fülszöveg, se semmi), de remélem nem fogják eltolni, így is már egy évet kellett várni rá!


Christopher Paolini: Az örökség

Nos, itt legalább már van borító, meg fülszöveg is, legalábbis az Alexandra honlapján. November 9-dikén kéne érkeznie, de a kiadó háza táján gyanúsan nagy a csend, úgyhogy szerintem örülhetünk, ha még novemberben kidobják valamikor!

"Kezdetben volt Eragon...
És végül itt az Örökség.

Eragon, az Árnyékölő, a Sárkánylovas, csak egy szegény parasztfiú volt, amíg meg nem találta Saphira tojását. Miután a sárkány kikelt, élete alaposan megváltozott. Most már az egyetlen szabad sárkánylovasként neki kell szembeszállnia Galbatorix zsarnokságával és legyőzni a királyt, mert második esélyt nem kap a világ. De még mielőtt ezzel megpróbálkozhatna, a varden seregnek is oda kell érnie a főváros falai alá. Útjukban bevehetetlen városok és legyőzhetetlen hadvezérek állnak...
Eddigi csatáik és győzelmeik reményt adtak a Birodalom ellenfeleinek. De sikerül-e Nasuadának együtt tartania seregét, amelyet annyi különböző népből szervezett? Segítségére sietnek-e a tündék, amikor a legnagyobb szüksége van rájuk? Lehet-e a vardenek varázslóinak esélye Galbatorix ellen?
Új csaták, hajmeresztő kalandok, elképzelhetetlen titkok várnak a szabadságukért harcoló emberekre, törpékre, urgalokra, tündékre és segítőikre, a váltott macskákra. Ismét szembekerül Murtagh és Tövis meg Eragon és Saphira. Az út végén pedig Galbatorix és fekete sárkánya, Shruikan várja őket..."

Filmes - sorozatos mix

Sorozatos fronton lezajlott az új évad kezdése, visszatért rengeteg sorozat, és újak is szép számmal megjelentek a palettán. Idén sok új sorozatot bepróbáltam (azaz megnéztem az első részt), de ezúttal csak kettő olyan maradt, amin úgy tűnik, hogy hosszú távon is nézős lesz.

 Az egyik az Arrow, ami a legvártabb sorozat minden héten, még úgy is, hogy a folytatás sajnos már messze jár a pilot színvonalától. Nem nagyon vártam ezt a szériát, a promói elég bénák voltak, de az íjas sztorikat mindig is bírtam (lásd a BBC-féle Robin Hood, ami még most, sok évvel a befejezése után is az egyik legnagyobb kedvencem, meg a Avengersben Hawkeye sem rossz ;D). És akkorát robbant a pilot, hogy csak tátottam a szám! Iszonyat ütős volt! Kicsit olyan, mintha megcsinálták volna a Batman-t (a Nolan-féle verziót természetesen) sorozatnak. Sajnos a második résztől már nem ennyire erős, de még így is bőven nézni való.

 A sztori Oliver Queenről szól, aki milliomos playboyként tengette mindennapjait, míg egyszer egy hajós baleset következtében egy lakatlan szigeten nem ragadt öt évre. A szigetről küldetéssel tér vissza, meg kell tisztítania a városát azoktól a gazdag bűnözőktől, akik romlásba döntik azt, és akik közé az apja is tartozott. Ezt pedig zöld bőrkapucniban, kezében egy íjjal, és elmélyített hanggal teszi.Ugye látjátok a párhuzamot Bruce Wayne-nel?:) (Amúgy a Smallville-ben is szerepelt Oliver Queen, alias Green Arrow, de ez most más színész, más sztori, más környezet.)

 A másik érdekesnek tűnő darab a Nashville névre hallgat. A country zene világában, annak kulisszái mögött játszódik a sorozat. Sok zenei betét van benne, főleg ezek miatt érdekel, mert a szereplők és a történet eddig nem túl jó, viszont a country-t szeretem. Egészen a pilot végéig nem voltam biztos benne, hogy kell-e ez, de egy olyan dallal zárták az epizódot, amitől a hideg futkározott a hátamon, annyira gyönyörű volt! Be is teszem ide, akit ez nem fog meg, annak nem való a Nashville, mert eddig tényleg csak a zene miatt lehet szeretni!

http://www.youtube.com/watch?v=YbY_z1ZZWfU

A tavaly is futó sorozatok közül a Hart of Dixie-t még mindig imádom (egy kis napfény a borús téli napokra), de a Person of Interest, a Vampire Diaries, és az amerikai Voice továbbra is jó. Apropó, a Voice. Amiről immár nálunk is sokan tudják, hogy micsoda csoda. Nálunk nem nagy, de az USA-ban kegyetlen jó énekesek lépnek ott fel. Sosem érdekeltek a tehetségkutatók, az a sok bulvár maszlag teljesen hidegen hagy, meg a nagy erőltetett lelkesedés a béna előadóknak, uhh. Szóval úgy cakk um pakk az egészet nagy műmájerkedésnek tartom, ebben az amerikai Voice sem különbözik, de a zsűri eléggé rendben van, és a legjobb az egészben, hogy nem kell az egész műsort a sok előbb említett töltelékkel végignéznem (így tuti nem követném). Ehelyett a csatorna felpakolja a dalokat a youtube-ra. Én  meg jól megnézem! :D


 Áttérve filmes területre, leginkább az új James Bondról akartam írni, meg egy jópofa független filmről, a Safety Not Guaranteed-ről. A Skyfall-t az előzőekhez hasonlóan szintén csak ajánlani tudom, tényleg egyszerre tiszteleg a régi filmek előtt, és illeszkedik a mostani akciófilm trendekhez. A hangulata, főleg az utolsó órában, szenzációs, a képi világ pedig egyszerűen lenyűgöző! Daniel Craiget a kezdetektől remek Bondnak tartom, annyira angol és annyira titkosügynök! Máshogy el sem tudnám képzelni a 007-est.

A Safety Not Guaranteed egy "cipőfűzőnyi költségvetésből" készült független amerikai film, azok között is egy gyöngyszem! Egy férfiról szól, aki hirdetést ad fel egy újságban, miszerint társat keres időutazáshoz. Fegyverekről mindenki maga gondoskodjon, a biztonság pedig nem garantált! Egy nagyvárosi újság rögtön rá is harap a sztorira, és leküld néhány újságírót a férfi városkájába, hogy férkőzzenek a bizalmába, és derítsék ki, hogy vajon csak szórakozik, vagy komolyan hisz az időutazásban. Az egyik újságíró lánynak sikerül is beépülnie, azonban lassan ő is hinni akar az időutazásban...
Ez egy nagyon feelgood, aranyos film, jó színészekkel, kicsit lökött sztorival, és imádnivaló légkörrel!

Röviden ennyit akartam, remélem a mozgókép rajongóknak van, amivel sikerült felkeltenem az érdeklődését!:)

Borítómánia

Caroleee Dean: Take me there

Ez is roadtripes könyv, és ez a 66-os út feeeling a borítón azonnal megnyert magának. Ezt ezúttal el is fogom olvasni, nem csak a borítóban gyönyörködöm! :)

Gyorstalpaló francia és angol kémekből

Avagy Lauren Willig történelmi romantikus sorozatának első két részéről néhány szó.

The Secret History of the Pink Carnation
Irtóra élveztem a regényt, ezek a maszkos hősök mindig is a gyengéim voltak (nem véletlenül szerettem annyira a Zorró filmeket :D), úgyhogy ez a könyv nálam főnyeremény volt. Ja, és a humor is isteni! Amikor az Uppington család apraja nagyja ellepte Richard rezidenciáját, dőltem a röhögéstől. Többet viszont nem nagyon tudok írni róla, mert régebben olvastam, és annyira sok mindenre nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon tetszett!

The Mask of the Black Tulip
Ez a regénysorozat második része, és sajnos messze nem szerettem annyira ezt a könyvet, mint az előzőt. Valahogy kifogyott a spiritusz a sztoriból, még a humor sem volt az igazi. (Az Eloise-os részeken meg halálra untam magam.) Lehet, hogy nem közvetlenül a Pink Carnation után kellett volna olvasni, így túl sok volt a párhuzam.

Sarah Mason: Partiszezon

Megint csak egy gyors firkálásra érek rá (imádom az egyetemet, de alig van szabadidőm mellette), de ezt a könyvet pár mondattal le is lehet rendezni.

Eleinte nagyon rosszponyva érzésem volt, de az első 20-30 oldal után rájöttem, hogy nem is rossz ez, csak tudni kell a helyén kezelni. Mert chic-lit regényként teljesen rendben van, sőt a helyszín miatt még jobb is, mint egy átlagos kategóriabeli könyv. Az angliai kastélyok mindig is a gyengéim voltak, imádom az angol vidék hangulatát, úgyhogy innét kezdve nálam nagyon nehéz lett volna elrontani.

A szereplők a műfajban megszokott klisék, de nem idegesítőek (néhány kivétellel), a sztorinak volt egy olyan szála, amit nem láttam kilométerekkel előre, úgyhogy ez is rendben. A stílusba viszont muszáj belekötnöm, miért akarnak az írók mindig jobbnak tűnni, mint amilyenek? Néha megpróbált okos mondatokat becsempészni az írónő, de ezeknek mindig akkora marhaság lett a vége, hogy legszívesebben kijegyzeteltem volna! De nem tettem! Büszke is vagyok magamra, hogy kibírtam! :D

Összességében ez egy átlagos romantikus limonádé, nem több, nem kevesebb. A dögfáradt állapotomhoz éppen megfelelt! (Azért még egyszer semmiképp nem olvasnám el.:D)

Maxim Kiadó nyereményjáték

 Kicsit megkésve ugyan, de azért én is beszámolok a Maxim Kiadó nyereményjátékáról, ahol egy wellness hétvégét lehet nyerni.

A Maxim Könyvkiadó regényeivel ugyanis most minden kedves vásárlónk esélyes lehet megnyerni a kisorsolásra kerülő hat darab, kétéjszakás wellness hétvége egyikét két fő részére, félpanziós ellátással az egyedülálló környezetben fekvő négycsillagos Hotel Corvus Aquába, Gyopárosfürdőre.

 

Ha megvásárolják a Dream válogatás vagy a HiStory válogatás legalább egy kötetét (Angyalsors, Angyalfény, Álmok bandája, Árnyalatnyi remény, Galambok őrizői, Gyönyörű sorscsapás - kemény- vagy puhatáblás kivitel, Kezünkben a jövőnk, Ragyogás vagy Vajon létezik szerelem első látásra?), már nincs más dolguk, mint elolvasni és elfogadni a nyereményjáték szabályzatát és regisztrálni a vásárlást igazoló blokk vagy számla sorszámával, amelyet Facebook oldalunkon a Wellness Nyereményjáték gombra, vagy az alábbi linkre kattintva tehetnek meg (ha még nem rajongói az oldalnak, akkor először lájkolni kell az oldalt): http://www.facebook.com/DreamValogatas/app_190322544333196 

Tera Lynn Childs: Hableányok kíméljenek!

 Ez a regény kapott hideget és meleget is itthon bőven, bár mikor kivettem a könyvtárból, akkor még csak a pozitív vélemények jutottak el hozzám. Aztán mikor olvasás előtt rosszat is hallottam róla bőven, akkor megfordult a fejemben, hogy repül vissza olvasatlanul a könyvtárba, mostanában úgysem tudnak lekötni a YA fantasy-k. De nem így alakult...

 Lily végzős gimnazista és részidős hableány. Már csak néhány hete van a 18-dik szülinapjáig, és ha addig nem találja meg lelki társát, akkor elveszíti a trónt (mert hogy ő nem egy átlagos sellő, hanem hercegnő). De szerencsére, ő már rég tudja, hogy kivel akarja tölteni az életét, csak eddig nem volt bátorsága kezdeményezni, de majd a végzős bálon! Azonban az idegsítő szomszéd srác, Quince, akinek úgy tűnik egyetlen célja az, hogy megkeserítse Lily életét, hirtelen felajánlja a segítségét hősnőnknek a kiszemelt elcsábításához. De persze semmi nem a tervek szerint alakul...

Elég negatív hozzáállással kezdtem neki ennek a darabnak, a már említett okok miatt. Azt már az elején le kell szögeznem, hogy a könyv célközönsége a 12-13 éves lányok, így mindenki ennek tudatában vágjon bele. Azonban ha ezen valaki felül tud emelkedni, akkor egy aranyos, habkönnyű regényt talál a lapokon. Itt a zh hét közepén ez számomra tökéletes volt, teljesen kikapcsolt, amikor végre elszakadhattam a tanulástól.

Quince-t nagyon bírtam, Lily ugyan nem a legeléseszűbb hal a tengerben, de az ő vaksága a sztorit szolgálta, így ezt is el tudtam nézni. A többi szereplő abszolút felejthető, a sztorit az első 20 oldalból ki lehet találni, és vannak benne igen nagy hülyeségek, mindezzel együtt én élveztem az olvasást. Valahogy van egy olyan aranyos stílusa az írónőnek, ami meg tudott fogni magának, és a humor is ott volt!

Egy esős délutánra, mikor az emberlánya már jól elfáradt, és nincs kedve semmihez, ami az agytekervények működését igényelné, na, akkorra remek választás (ha nem zavar, hogy a szereplők 17 éves koruk ellenére 14 évesként viselkednek)! :)

Jön, jön, jön!

Most láttam a molyon, hogy érkezik egy újabb fantasy a Fumax kiadó jóvoltából, és egy részletet is felpakoltak belőle (mindjárt linkelem). Elolvasva azt a pár oldalt, lelki szemeim előtt a következő szavak jelentek meg: Mikor olvashatom????
Teljesen olyan érzés kerített hatalmába ezen a pár oldalon, mint anno az Éjangyal trilógiánál (alias egyik kedvenc fantasym).

Trónbitorlók (Riyria krónikák 1)

Végeztek a királlyal. Kerestek két bűnbakot. Rosszul választottak.

Ez a könyv nem a legyőzendő, ősi gonoszról vagy egy bosszúálló árváról szól, csupán két fickóról, akik rossz időben rossz helyen találták magukat… Royce Melborn a hétpróbás tolvaj, és kardforgató társa, Hadrian Blackwater Riyria fedőnéven cselszövő nemesek veszélyes és lehetetlennek tűnő megbízásait vállalja el, amivel messze földön hírhedté váltak. Mígnem egy legendás kard ellopása ürügyén csapdába csalják őket, hogy bűnbakként rájuk fogják a király meggyilkolását. A kivégzés elől csak úgy szabadulhatnak, ha végére járnak a királyokat és királyságokat porba sújtó ősi rejtélynek…

Borítómánia

Diane Setterfield: A 13-dik történet

(Ez egy újabb angol borító, azt hiszem.)

Ui.: Az történt, hogy egyetemista lettem, így az első hetekben rengeteg dolgom volt/lesz, és a blogra illetve olvasásra fordítható időm erősen limitálódott. De azért igyekszem folyamatosan posztolni most már.:)

Stephanie Lawton: Want

 Tök véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe a goodreads-en, a borítója meg persze rögtön megtetszett, úgyhogy olvastam is a fülszöveget. Ami nagyjából így hangzott (jó, lehet, hogy nem pont így, de ha én írtam volna, akkor így hangzott volna):

Juli a végzős évére készül, bár nála ez nem a tanulást, hanem a zongorázást jelenti. A lány nagy álma, hogy bejusson a NEC-re, az egyik legnevesebb amerikai zenei iskolába. Ehhez eddig idős zongoratanára segítségét vette igénybe, azonban amikor ő hirtelen megbetegszik, akkor az unokaöccsét, Isaac-et küldi maga helyett, aki a NEC-en végzett. Juli és Isaac eleinte nagyon nehezen találják a közös hangot, a lányt az anyja erőszakos viselkedése, a Isaac-et pedig a saját démonai kísértik, de a siker érdekében túl kell ezeken lépniük...

Zenével foglalkozó csaj, akinek családi problémái vannak, kicsit idősebb pasi, aki szintén zenész, és szintén vannak démonai, meg egy poros déli kisváros? Ide vele! De íziben!

Nagy elvárásokkal indultam neki az útnak, de hogy nem azt kaptam, amire számítottam, az biztos. Azt nem mondanám, hogy kifejezetten csalódtam, inkább csak valami teljesen váratlant kaptam.

Először is a hangulat minden volt, csak nem az az igazi déli kisvárosi idill, mint amit a fülszöveg esetlegesen sugallhat. Sőt, egyáltalán nem volt déli! Ha nem mondták volna el időnként, hogy délen játszódik, akkor nem hiszem, hogy bárki is rájött volna (na, jó, néha voltak benne olyan megszólítások, amik a déliséget voltak hivatottak erősíteni, de ezeknél igencsak kilógott a lóláb). Viszont meglehetősen depresszív volt, sokszor kilátástalanságot sugallt, és néha az őrültség határmezsgyéjén egyensúlyozott a narrátor. Ezek elegye valami egészen szokatlanba torkollott.

Juli (igen, a végén nincs e, pedig ha lett volna, akkor egy kicsit talán kevésbé idegesít a csaj) a hősnőnk, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Nehéz dolgokon ment át, a mentális beteg anyja verte, vagy szavakkal, vagy fizikailag, az apja semmibe vette, a bátyja pedig, aki eddig az egyetlen szövetségese volt, elköltözött az egyetem miatt. És hát Juli érthető módon rosszul viselte ezeket a nehézségeket. Ugyan később kiderült, hogy neki is vannak kevésbé komoly mentális bajai, ez szerintem mégsem indokolta, hogy ennyire kegyetlen, számító, hisztérikus liba legyen! Olyanokat művelt, hogy tényleg nem értettem, hogyan tudta bárki is elviselni. Nem zártam őt a szívembe. Aztán a vége felé ráadásul még többször is hangsúlyozták, hogy mennyire éretten viselkedik. Mi van? Annyira gyerekes volt szinte minden cselekedete, hogy 13 évesnél nem gondoltam volna idősebbnek (igazából 17).

És itt következik a következő probléma: a szerelmi szál. Illetve valami olyasmi. Én inkább beteges kapcsolatnak tartottam, ahol a résztvevők csak játszottak egymás érzéseivel, próbáltak egymásból érzelmi roncsot csinálni. Isaac alapjáraton nem lett volna rossz szereplő, de Juli közelében ő is megőrült. Alapvetően én szeretem a nagyobb korkülönbséges kapcsolatokat, de csak akkor ha a fiatalabb résztvevő az idősebb érettségi szintjén van. Ez itt teljesen hiányzott, mint már említettem (mivel Isaac ugye, a maga 27 évével azért nem viselkedik 13 évesként).

A zene iránti szeretet viszont nagyon jól átjött. Juli kevés pozitív tulajdonsága közé tartozott az elhivatottsága a zongorázás iránt, tényleg mindent feláldozott volna az álmáért. A történetszövés sem volt rossz, az egész Mardi Gras (ne is kérdezzétek! idióta déli hagyomány, melynek az a lényege, hogy a hülye városiak még hülyébbnek próbálnak látszani) baromságtól eltekintve. Igazából a szerelmi szál sem kiszámítható, ez egy másik pozitív csalódás, csak az volt a baj, hogy mire a szerelmi szál kimenetele kiderült, addigra engem már teljesen hidegen hagyott, hogy mi lesz Julival.

Összességében azért nem volt rossz könyv, egyszer el lehet olvasni, és ha valaki képes szemet hunyni a hülyeségek felett, akkor még élvezni is fogja. Azt nem mondom, hogy ajánlom, de azt se, hogy eszébe ne jusson bárkinek is megközelíteni ezt a regényt.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, a YA keretein belül mozog a szókincse.

Borítómánia

Matt Rees: Mozart's Last Aria

Kezeket fel, ha inkább lennél a borítón szereplő helyszínen, mint otthon a 800 fokos hőségben!

Trish Doller: Something Like Normal

 Mostanában egyfolytában olyan sztorikba futok, amik érintik a katonákat (The Lucky One c. film, és a Pushing the Limits is), szóval gondoltam most olvasok egy olyan könyvet, ami ezt a témát mélyebben is feszegeti. Engem nem a bumm-bumm érdekel, hanem az, hogy ezzel hogy képesek megbirkózni a résztvevők, így ez a könyv nagyon adta magát.

Travis másfél évig volt Afganisztánban, azonban most eltávot kap, így hazatér családjához, akikkel azóta nem   sok kapcsolatot tartott. Az apja még mindig csalódásként kezeli a fiút, az anyja túláradó lelkesedéssel próbál a kedvében járni, az öccse pedig lenyúlta a kocsiját és barátnőjét, csakúgy, mint eddig mindent, ami Travis-é volt. Ráadásul a fiút hallucinációk kísértik, nem tudja feldolgozni legjobb barátja halálát. Az egyetlen, akit Travis tényleg szívesen lát újra, az Harper, a fiú egykori majdnem barátnője, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

Olvasmányos, jó kis regény ez, komolyabb témákkal megspékelve. Tényleg kicsi, mert nagyon rövid, egy nap alatt elolvastam, pedig nem faltam egész nap a betűket. Ugyanakkor egy dolog zavart, méghozzá az, hogy lehetne sokkal jobb is! Kicsit vázlatszerűnek tűnik nekem, egyes részeket sokkal jobban ki lehetett volna bontani, csak jobban bele kellett volna kukucskálni Travis lelkébe. Mert még rengeteg potenciál lett volna a történetben (főleg arra gondolok, hogy a háború hogyan hat az emberre, miként lehet elviselni azt a rengeteg szörnyűséget, ami a mi számunkra csak távoli, nem is egészen valóságos dolognak tűnik), és nagyon sajnálom, hogy nem lett kihasználva.

Ennek ellenére érdemes volt egyszer elolvasni, ugyan a történet nem hiszem, hogy sokáig velem fog maradni, de amíg olvastam, élveztem. Egy vasárnapi napra teljesen megfelelt!

Nyelvezet:2,5/5 Átlagos YA.

Katie McGarry: Pushing the Limits

Megvan a nyár (év?) eddigi legjobb könyve! Mert ez valami rohadt jó volt! Go McGarry!

Már megint Elkeles-szel együtt emlegették ezt a könyvet, amikor legutóbb ez történt végül el sem olvastam az adott regényt (már a címére sem emlékszem), mert megjelenés után annyira rossz kritikák jöttek róla Elkeles rajongóktól. Na, most viszont teljesen helyénvaló a hasonlítgatás. Mert olyan, mint Elkeles. De mégsem olyan. De olyan jó!

A sztori két nem éppen gondtalan életű tinédzserről szól, akiket a legnehezebb időkben sodor egymás mellé az élet...
Echo legelső mondata a könyvben nagyjából így hangzik: "Az apám irányítás mániás, gyűlölöm a mostohaanyámat, a bátyám halott, és az anyám... nos... neki problémái vannak. Szerinted mégis hogy érzem magamat?" Echónak ráadásul sebhelyek vannak a karjain, egy olyan esemény miatt, amire nem bír emlékezni.
Noah élete szintén nem egy leányálom, mióta a szülei meghaltak az állam különböző családoknál próbálta elhelyezni őt, de mindig kiderült, hogy a gondozóknak csak a pénz kellett. Ráadásul a testvéreit, családja megmaradt részét is elszakították a fiútól, mivel Noah-t a rendszer problémásnak ítélte. A fiú legfőbb célja, hogy miután befejezte a középiskolát megszerezze testvérei felügyeleti jogát. Addig azonban még baj nélkül ki kell húznia a végzős év vissza lévő részét.
Noah-ban és Echóban egyetlen közös van, az új terapeuta az iskolában. Mrs. Collins ráveszi őket, hogy Echo korrepetálja a fiút, így azonban olyan eseményeket, érzéseket, feszültségeket szabadít el, amikre senki nem számított...

Az alapszituáció (komoly problémákkal küzdő jó lány és rossz fiú őrülten egymásba szeret) ugyanaz, mint az általam agyon dicsért Perfect Chemistryben, de ez a regény mégis nagyon más! Leginkább az írónő stílusa miatt. Egészen más atmoszférát teremt, mint Elkeles, míg azt a könyvet mindig a vörös és narancssárga színekkel asszociálom, addig itt inkább a kék, zöld, barna ugrik be. Persze szenvedély az itt is van bőven, de valahogy kevésbé nyomja el a problémákat, a hideg realitás végig ott marad. És ez a könyv sokkal inkább a lelki problémákra koncentrál, nem az erőszakra.

Persze a lényeg a szerelem, és az, ahogyan két ember képes a saját problémáit háttérbe szorítva a másiknak segíteni. Őrülten szurkoltam hőseinknek, hogy sikerüljön valahogy egyben tartaniuk az életüket, és egymást, anélkül, hogy fel kéne áldozniuk a kapcsolatukat. Nagyon szépen tud írni McGarry, arról, hogy mennyire számíthatnak egymásra, még ha időnként ezt a bizonyosságot a hőseink fejében el is nyomja a kétely.

Váltott nézőpontos a regény, az ilyen típusú sztoriknál ez a létező legjobb választás. Echónál és Noah-nál is nagyon jó a stílus, Echo finom szarkazmusba folytja a kétségbeesését, Noah pedig dühös, pokolian dühös az egész életre, és ezt nem is próbálja titkolni. Érdekes volt, hogy mindketten mennyivel erősebbnek látják a másikat, mint saját magukat.

A mellékszereplőket is csak dicsérni tudom, senki sem fekete-fehér, csak emberek. Különösen szerettem Lilát, és Echo apjának karaktere is remekül megrajzolt, nagyon életszagú. De a többiek is egytől egyig emlékezetesek maradnak.

A történetszövést még ki kell emelnem, az információkat nagyon jól időzítve adagolja, vagy épp zúdítja a nyakunkba az írónő. Nekünk is ad lehetőséget a találgatásra, bár igazából nem a múltban történtek az igazán fontosak, hanem az, hogy hőseink megtanuljanak azzal együtt élni, és továbblépni.

Egyébként meg nem létezik, hogy McGarry elsőkönyves! Ilyet egyetlen elsőkönyves írónő sem tud! Az első mondattól az utolsóig odaragasztott a szavaihoz, és az út alatt mindenféle érzelmet váltott ki belőlem, erre csak kevesen képesek

Nyelvezet: 2,5/5 Könnyű, nyugodtan vágjatok bele!

Ui.: A végén fel van sorolva, hogy milyen számok inspirálták az írónőt, én is ezeket hallgattam, miközben ezt írtam. Ez Echo és Noah dala:

Játék!

A Maxim kiadó játékot hirdet, ahol megnyerhetitek a nemsokára megjelenő, jónak tűnő regényeiket!

A játék természetesen facebookon zajlik (hol máshol?), ezen a linken lehet regisztrálni:
http://www.facebook.com/DreamValogatas/app_190322544333196

Ha nyertek, ti választhatjátok ki a nyereményt, és minél többen regisztrálnak, annál több könyvet fognak kisorsolni. Szóval hajrá!

Nyaralási gyorsösszefoglaló

... az ott olvasott könyvekről, természetesen. (Bár egyszer szívesen írnék úti beszámolót is, csak az, hogy a tengerparton döglöttem három napig nem a legtökéletesebb téma.)

Szóval két könyvet sikerült elolvasnom 3 nap alatt, ez úgy jött össze, hogy elolvastam a Fall for anything második felét (az elsőt még itthon), a Halkirálynő és a kommandót, valamint a Piszkos Fred szintén második felét (ez volt a strandkönyvem).

Courtney Summers: Fall for anything

Eddie apja nemrég öngyilkos lett, a lány azóta teljesen el van veszve, próbál válaszokat találni a miértre. Úgy érzi, ha nem tudja meg, hogy apja miért nem akart tovább élni, akkor sosem lesz képes továbblépni. Sivár mindennapjait legjobb barátjával, Milóval tölti, mígnem felbukkan a színen apja egykori tanítványa, Culler, aki jobban megérti a lány fájdalmát, mint bárki más. Közösen olyasmire bukkannak, ami talán választ adhat a miértre...

Ez nem egy romantikára koncentráló könyv, még ha a fenti firkámból erre is következtetnétek. A gyászról, az öngyilkosság feldolgozásáról szól, meglehetősen formabontó módon. A stílus nagyon jó, az írónő mesterien ért hozzá, hogy átadja Eddie zavarodottságát, egymásnak ellentmondó érzelmeit, azt a kilátástalanságot, amit Eddie érez. És teszi ezt úgy, hogy közben a mi kedvünket nem veszi el az élettől. Természetesen nem egy vidám könyv, de nem volt az az érzésem, hogy megfojt a kilátástalanságával, inkább pont arra próbál rámutatni, hogy történjen bármi, azzal meg kell tanulnunk együtt élni, mert mindig van valami, amiért érdemes tovább csinálni.
Egyedül a végével nem voltam elégedett, bár azt el kell ismernem, hogy illett a könyvhöz. De én akkor sem így fejeztem volna be. A lezárás levont ugyan az értékéből, de még így is nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy komolyabb olvasmányra vágyik!

Nyelvezet: 3/5 Szokásos YA nyelvezet megint csak, bár néhány leíró részben vannak szokatlanabb szavak.


Vavyan Fable: A halkirálynő és a kommandó

"Denisa Wry rendőrnőként éjszakai késelős erőszaktevőket hajkurász – csaliként. Egyre inkább kezd elege lenni ebből, a „Nagy Ügyre” vár, hogy végre ő is részt vehessen a rendőrséget elnémítani igyekvő gengszterek utáni nyomozásban. Egy átlagosnak tűnő ügy vezeti el a „kettes számú közellenséghez”, a sajtóbáró Jon Holdenhez. Denisa izgáza öccse, Martin legjobb barátja eltűnt nővére után indít magánnyomozást, ami során megtalálja a gyilkost – és olyan dolgokat hall Holden-ről, amit nem kellett volna… Jó hallásáért egy félig agyonveréssel jutalmazzák. Denisa-t egyszerre hajtja a bosszú a kórházban fekvő testvéréért és a igazságra való szomja. Persze ez így túl egyszerű lenne, így Denisa az általa Mogorvának becézett kollégája, Daniel karjaiban köt ki. Holden is felfigyel a körülötte szaglászókra, és nem kívánja megtorolatlanul hagyni az okozott kellemetlenségeket. Mi is az Justitia-kommandó? Ki akarja elrabolni Holden gyerekét? Mit kíván Denisa a Halkirálynőtől?"

Rengetegen lelkesednek Fable-ért, a humoráért, a szereplőiért, gondoltam ideje, hogy én is adjak neki egy esélyt. A krimi része a dolognak tetszett, viszont a többivel kapcsolatban nem értem, mire ez a nagy felhajtás. A humor nekem egyszerűen nem jött be, néhány keserű mosolyon kívül nem sikerült más reakciót kiváltania belőlem. A szereplőktől se dobtam hátast, oké, Belloq-ot bírtam, de ennyi. Ráadásul a cselekménnyel is akadtak problémáim, néha annyira indokolatlanul történtek dolgok, hogy nagyon (akartam ide írni egy konkrét példát, de elfelejtettem, mióta olvastam). Azért az mindenképp a javára írható, hogy lekötött, gyorsan elolvastam, de az elvárásaimhoz képest nagyon alul teljesített. Még a jövőben próbálkozom majd az írónő más sorozataival, de ezt nem hinném, hogy folytatom.

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

Szenzációs, zseniális, fergeteges! Még mindig!:D Ugyanis ez a második olvasásom volt (az elsőről írtam részletesebben), de még most is végig folytak a könnyeim a röhögéstől (gombperec hidegló forever!). Azért most észrevettem valamit, ami első olvasásnál nem tűnt fel a végén lévő fordulat miatt. Most viszont az egész regényt annak tudatában olvastam, így a végén másra is jobban figyeltem, és feltűnt, hogy az utolsó 40-50 oldal bizony eléggé összecsapott lett, jobb lett volna kétszer ekkora terjedelemben kifejteni az ott történteket. De azért így is kedvenc!

Borítómánia

Katherin Webb: Legacy

Nagyon hangulatos ez a borító, a regény pedig fülszöveg alapján Kate Morton könyv is lehetne. 

(A múlt heti poszthiányt az okozta, hogy s.o.s. el kellett mennem nyaralni (szegény én :D), két nappal indulás előtt derült ki, hogy megyünk, így az örűlt tempójú bevásárlás és pakolás közben nem jutott időm arra, hogy még időzített bejegyzéseket is készítsek, de mostantól megint frissülünk (ez a királyi többes!:D) gyakran.)

Díjacska

Nancytől kaptam ezt a díjat, köszi itt is!
A logóért cserébe random tényeket kell közölnöm magamról, összesen 11-et, aztán Nancy kérdéseire kell válaszolni, majd nekem is meg kéne álmodnom 11 kérdést, és továbbadni őket 11 bloggernek. De mivel időközben (ezt a bejegyzést már három napja elkezdtem írni) rebel is továbbküldte nekem a díjat (Köszi!:)), ezért a 11 kérdés helyett kaptok inkább még 11 választ.:D

Szóval a száraz tények:
1.macskabolond vagyok, de csak egy cicám van, viszont neki van vagy 30 neve (a legújabb a sükebóka :D)
2.ha minden igaz, három év múlva közgazdász leszek
3.imádom a mediterrán tengereket, már-már betegesen
4.utazni is nagyon szeretek, bár  még Európán kívül nem jártam, de nagyon szeretnék egyszer (nem mintha Európán belül már minden országot felfedeztem volna, még az is vissza van)
5.nemrég reggeliztem egy fél pizzás bagettet, és egy fél diós csigát (kapok is mindig a felezési mániámért, de különben hogyan ehetnék mindenből?)
6.gyűlölöm a német nyelvet
7.sokszor alábecsülöm magam
8.ha lenne írói vénám, akkor útikönyv író akarnék lenni (utazhatnék minden hová, és még nekem fizetnének érte... nem hangzik rosszul, mi?:D)
9.jó vagyok a számokkal, a matekot is szeretem (kivéve a valószínűségszámítást, az az ősellenségem)
10.imádok vezetni, bár nincsenek autóversenyzői reflexeim, de ez nem állít meg abban, hogy minden adandó alkalommal én pattanjak a volán mögé
11.maximalista vagyok

És akkor jöjjenek Nancy kérdéseire a válaszok:

1) Tudja a közvetlen környezeted, hogy blogot vezetsz?
1.) A családom, és egy barátnőm tudja, de a címet nem árultam el, és annyira nem is érdekelte őket.

2) Vettél már meg könyvet csak azért, mert beleszerettél a borítóba?
2.) Háááát...őszintén?:D Megesett már, de azért előtte egy kicsit mindig utána nézek molyon, és ha nagyon rosszak az értékelések, akkor összeszorítom a fogaimat, és otthagyom a boltban.

3) Mi a kedvenc könyvműfajod?
3.)Nincs kedvencem, mindenevő vagyok, bár az tény, hogy legtöbbet YA fantasyt olvasok. De attól még nem ez a kedvencem.

4) Sorozatokat olvasol inkább vagy egyedülálló könyveket?

4.) Próbálok egyedülálló könyveket, de nem sokszor sikerül. De ha sorozatba is kezdek, próbálok olyanba, ami maximum három kötetes.


5) Melyik az a könyv, mit a leginkább szeretnél, hogy itthon is megjelenjen valamelyik kiadó gondozásában?

5.) A Heist Society Ally Cartertől. Hatalmas kedvenc, de itthon senki nem ismeri. (Olvassátok el!)


6) Hány könyvet szoktál magaddal vinni  egy - egy nyaralás alkalmával?

6.)50-et legalább az utóbbi években. Ott a csalás, hogy ezek a kindle-n foglalnak helyet.:D Az ebook olvasó korszakom előtt egy hétre legalább 5-6 könyvet vittem, nincs is jobb annál, mint mikor az ember a tengerparton olvasgat.


7) Melyik könyvbeli helyszínre költöznél a legszívesebben, ha megtehetnéd?

7.)Nem tudom... képzeletbeli világba biztos nem, maradnék inkább a valóságnál.


8) Melyik könyvszereplővel töltenél el legszívesebben egy délutánt?

8.)Passz... az összes kedvencemmel, van belőlük vagy száz.:)


9) Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

9.)Szintén passz, nem tudnék egyet kiemelni. Sok könyv sokféle hatással van rám, nem tudom ezeket a hatásokat növekvő sorrendbe rendezni.:)


10) Milyen színű felső van rajtad jelenleg?

10.) Erre végre tudom a választ!!! Zöld.


11) Meg tudod mondani mennyi az idő jelenleg, anélkül, hogy az órára pillantanál? (csalni nem ér :P)

11.) Nem, 10 percet tévedtem.:P




Rebel kérdéseire a válaszok:
1. Vannak könyves heppjeid? (pl. nem szereted a gerinctöréses könyveket, szamárfület, stb.)
Van hát, utálom ha bármi baja történik egy könyvnek. A szamárfülért haragszom, a gerinctörés pedig főbenjáró bűn nálam.
2. Könyvtári könyveket vagy inkább saját könyveket olvasol többet?
Régebben a könyvtáriak voltak többségben, de egy-két éve már inkább a sajátok.
3. Ha lehetne egy könyvtárszobád milyen lenne?
Nagy! Nagyon nagy!:D Egy hangulatos kis olvasósarokkal benne, jó süppedős fotelekkel, és hangulatos lámpákkal.
4. A családodban/baráti körben te vagy a legnagyobb könyvmoly?
Hát, attól függ. Ha a mennyiséget nézzük, akkor igen. De a családomban az olvasás alap, a szüleim is sokat olvasnak, csak nekik nincs rá annyi idejük, mint nekem.
5. Próbálsz rávenni embereket a környezetedben az olvasásra? 
Néha barátokat próbálok, eddig nem túl sok sikerrel.
6. Ha éppen nem olvasol, akkor mivel töltöd a szabadidődet?
Filmek, sorozatok, mozi (most nyáron minden második héten mozizok, tök jó!:D), de szeretem a szabadtéri programokat is.
7. Ha könyvet vásárolsz, akkor befolyásolnak a molyos/blogos ajánlások, jó kritikák?/Vagy inkább beleolvasol a könyvesboltban esetleg a könyvtárban az adott könyvbe?
Nem szoktam beleolvasni, mert én pár oldal alapján nem tudom megítélni, hogy vajon tetszene-e. A moly és a blogok viszont nagyban befolyásolnak, itt kapok új ötleteket is, és ha valamit kinéztem már, akkor is utánanézek annak, hogy a többiek mit gondoltak róla.
8. Volt már, hogy csak a jó cím/borító miatt vettél meg egy könyvet? Ha igen, mellé fogtál vele, vagy nem?
Olyan, hogy csak és kizárólag amiatt nem fordult elő. De gyakran ezek miatt figyelek fel egy könyvre.
9. Azok a könyvek amik mégsem nyerik el a tetszésedet, eladásra vagy cserére kerülnek inkább?/Vagy esetleg megtartod őket, akkor is, ha tudod, hogy lehet, hogy sosem nyitod ki még egyszer?
Nem vagyok nagyon szentimentális alkat, simán elcserélem még a közepes könyveimet is. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. (Ki tudja, honnét van ez az idézet?:D)
10. Melyik könyvszereplő bőrébe bújnál bele, és miért?
Minden kedvenc könyvem főszereplőinek bőrébe, hogy megnézhessem az ő világukat. De tartósan nem maradnék.
11. Ha könyvet írnál, mintáznál magadról egy szereplőt? 
Valószínűleg igen, mert a leghitelesebben biztosan arról tudnék írni (már ha tudnék írni), amit a legjobban ismerek. (Nem mintha magamat annyira ismerném, de még mindig jobban, mint bárki mást.)




És időközben még SarahSparkle is átadtam nekem a díjat, köszi!:) (Ha még néhány napig elszuttyogok, akkor talán megint megkapom valakitől.:D)

1. Az olvasott könyveid közül melyik az a hely, ahova legszívesebben beköltöznél,és ott maradnál életed végéig, és melyik az, ahova sosem lennél képes költözni?

Nem költöznék olyan helyre, ahol nagyon alacsony az átlagéletkor, vagyis a nagyon veszélyes világokat csak a saját dimenziómból szeretem szemlélni.:D

Olyan hely, ahová örökre elköltöznék nincs, nem akarnám az egész életem egy helyen tölteni.

2. Miközben olvasol szoktál színeket/zene számokat/filmeket vagy bármit  párosítani a stílushoz? Mit?

Szoktam, van is erről egy asszociáció elnevezésű rovatom.:) Színeket egyébként annyira nem szokásom könyvekhez rendelni, de filmeket és zenéket igen. Hogy mikor mit, az teljesen az adott regénytől függ.

3. Melyik könyv az, amitől úgy is könnyekben törsz ki, hogy már tudod, mi fog történni?

Nem vagyok könyvön sírós fajta, nem azért, mert nem hat meg, csak nem szeretem kimutatni. Még akkor sem, ha egyedül vagyok, nem tudom, miért.

4. Melyik könyv az, amiből még nem készítettek fimet, de szeretnéd, ha ez a jövőben változna?

Brent Weeks Éjangyal trilógiájából egy kickass fantasy filmet lehetne csinálni! De a Heist Society-t is szívesen látnám filmen, és ennek a jogai már el is keltek. Állítólag Drew Berrymore tette rá a kezét. ;)

5. Mennyire követed a “divatot” olvasás terén? Azt olvasod, ami éppen “menő” vagy ami téged a legjobban érdekel?

Ez a kettő nálam sokszor egybe esik. De csak azért, mert valami menő, soha nem olvasnám el (miért is tenném?). Viszont ha valami körül nagy a hype, az ismerőseim dicsérik, és még a sztorija is érdekel, akkor naná, hogy elolvasom!

6. Ha lenne annyi pénzed, hogy bármennyi könyvet megvehetnél,és bemennél egy antikváriumba, ahol csak régi könyvek találhatóak, mik lennének az első választásaid?

Huh... nehéz kérdés. Egy első kiadású példány a Büszkeség és balítéletből mindenképp kéne. Nem olvasni, csak úgy vitrinbe kiállítani, és nézegetni. A fogdosásról lemondanék, mert azt nem hiszem, hogy bírnák a lapok.:D

7. Kivel szoktad megbeszélni a könyves élményedidet?

A blogommal, meg a molyokkal.:D De néha a családdal is, meg egyszer-kétszer barátokkal, de ők sajna messze nem olvasnak annyit, mint én.

8. Magyar vagy külföldi könyveket részesíted előnyben? Mit gondolsz a mai magyar írókról?

Több külföldit olvasok, de nem azért, mert jobbak lennének, csak ott nagyobb a szórás, és nagyobb eséllyel találok olyat, amit szeretni fogok. Szerintem ma kevés jó magyar író könyve jelenik meg, és inkább a nekem nem tetsző irányvonal (arról beszélek, amikor valaki a külföldi YA bestsellereket próbálja utánozni) dominál.

9. Melyik a kedvenc magyar íród? Miért?

Ahogy könyvből, úgy íróból sem tudok kedvencet megnevezni. Még akkor sem, ha csak a magyarok játszanak. Van egy csomó.

10. Mit gondolsz arról, hogy az emberek többsége azért nem olvas, mert idő igényes, és inkább a gép előtt ülnek egész nap valami játékkal?

Azt, hogy ez a tény sokat elmond róluk. Sznob vagyok? Lehet, de én abban nőttem fel, hogy az értelmes emberek olvasnak. Nem feltétlenül annyit, mint én, de azért életükben elolvastak már néhány könyvet saját szórakozásukra, épülésükre.

11. Ha könytárba mész, általában mennyi könnyvel jössz ki onnan? Annyival, amennyivel lehet, vagy precizen csak egyet hozol ki? 

Sokkal. Régebben mindig a limit körül voltam, mostanában már 3-4 könyvvel be szoktam érni, mivel az ebook olvasómon is van egy csomó könyv,a mit még nem olvastam.

És akkor most gyorsan posztolom is a bejegyzést, mert ugyan nagyon hízelgő ennyi kérdésre válaszolni, de valamit muszáj megőriznem a személyemet körüllengő misztikumból. xD

Jennifer L. Armentrout: Obsidian (Lux 1)

Kelly írt erről egy jó kritikát, ami rögtön meghozta a kedvem ehhez a regényhez, hiszen ahol a női és férfi főszereplő sokat piszkálja egymást, az nálam mindig nyerő szokott lenni (lásd a Perfect Chemistry-t, minden idők egyik legjobb romantikus regényét ;D). (Ugyan a történet miatt volt egy kis Negyedik utánérzésem, de reméltem, hogy csak a földönkívüli téma miatt.)

Kat új városba költözik az anyukájával, így próbálják feldolgozni Kat apjának elvesztését. A szomszédban egy ikerpár lakik, az egyikük, Dee egy kedves lány, akivel hősnőnk azonnal össze is barátkozik, azonban Daemon, az ikerpár kellemetlenebbik fele azonnal nagyon ellenszenvesen és bunkón viselkedik. És ahogy egyre több időt kényszerülnek Kattel együtt tölteni, úgy lesz egyre elviselhetetlenebb a srác...

Közben azonban Kat furcsaságokra lesz figyelmes, az ikerek szinte már lehetetlen dolgokra is képesek, bár próbálják elhitetni a lánnyal, hogy csak képzelődik...

Valami nagyon jóra számítottam, annak ellenére, hogy Kelly írása előtt egyáltalán nem érdekelt a regény, mert nagyon tizenkettő egy tucat YA fantasynak tűnt. És így utólag azt kell mondjam, hogy az első megérzésem nem ment nagyon mellé. Volt benne néhány jó dolog, de különlegesnek semmiképp nem mondanám ezt a regényt.

De kezdem inkább a negatívumokkal.
Nem egyszer volt dejavu-m olvasás közben, először nem is tudtam miben voltak ennyire hasonló cselekmény elemek, de aztán leesett, hogy a legnyilvánvalóbban, vagyis a Twilightban. Itt is van nagyon hasonló menzás jelenet (bár itt más a vége), meg hasonszőrű autós-megmentős jelenet. Nem egy az egyben ugyanolyan, de az alapkoncepció tagadhatatlanul ugyanaz. Nem is beszélve Kat roppant értelmetlennek tűnő önfeláldozásáról (most komolyan azért kellett veszélybe sodornia a saját életét, hogy a gonoszok ne találhassák ki, hogy hol laknak a Luxenek??! Hát szerintem egy költözés kicsit jobb, mint egy temetés, de persze Kat logikájáig én nem érhetek fel.)

És sajnos a Negyedikhez való hasonlóság sem merült ki annyiban, hogy itt is földönkívüliek vannak. Az Arumok (rossz E.T.-k) nagyon emlékeztetnek a Negyedik főgonoszaira, a céljaik is kísértetesen hasonlítanak, ők is elpusztították a Luxenek (jó E.T.-k bocsi xD) bolygóját, és csak néhányaknak sikerült megmenekülni onnét.
Szóval a sztorinak ezt a részét nem zártam a szívembe, eredeti ötletekben nem bővelkedett.

Most mondom azt, ami tetszett, mert szerencsére olyan is volt!
A főszereplők egész jók (a mellékszereplőkről nem mondok semmit, mert most a pozitívumok résznél tartunk). Kat nagy vágyától, hogy mártír lehessen, eltekintve egész jó hősnő volt, szellemes riposztokkal Daemon szurkálódásaira. (Az az e miért kellett a nevébe?! Ettől annyira nagydarabnak tudom csak elképzelni, pedig a leírás szerint nincsen asztal méretű háta. Na jó, ezt azért nem rovom fel a regénynek, ez csak egyéni szocprobléma nálam.:D) És szerencsére Kat nem hagyja, hogy bárki szívassa, vagy kihasználja, úgyhogy még azt is rá lehet fogni, hogy feminista. Nem esik hasra csak azért, mert a szomszéd földönkívüli (izé..ez hülyén jött ki) történetesen rohadt jól néz ki.

Daemon sem volt rossz, neki is voltak jó szövegei, meg még jó néhány szimpatikus jellemvonása. De amit tényleg szerettem a regényben az a szerelmi szál volt, vagyis Kat és Daemon közös jelenetei. Tényleg izzott a levegő, és a laptopos jelenet nekem is a kedvencem lett.:) Ráadásul még a szokásos kliséket sem vetette be eddig Armentrout, úgyhogy ott a pont!

Ami pedig minden könyvesbloggernél extra pontokat fog szerezni az írónőnek, az az, hogy "mi" is bőven vagyunk emlegetve, az amerikai társaink legalábbis. Kat ugyanis maga is könyvesblogger, és úgy egyébként is imád olvasni, az olyan hősnőt pedig nehéz nem kedvelni.:) Egyébként meglepett, hogy mennyi mindent tud erről a "műfajról" az írónő, főleg mivel nem is elsőkönyves. tehát eddig sem a blogján élte ki írási hajlamait.

Összességében nem rossz ez a regény, de egy erősebb középszernél nem is jobb. Gondolkoztam rajta, hogy molyon adok négy pontot neki, már csak a könyvesbloggerek gyakori emlegetésért is, de aztán győzött a szívem szőrösebbik fele, hiszen ettől még nem lesz jobb a regény. Azt, hogy folytatom-e, még nem tudom.

(Kelly csúnya beszédet emlegetett, de ez nekem egyáltalán nem tűnt fel. Lehet, hogy azért, mert az Első törvényben minden második szó káromkodás volt?:D)

Nyelvezet: 3/5 Szokásos YA nyelvezet, elég könnyű.

Borítómánia

Daisy Goodwin: The American Heiress

Néhány hete voltam egy kastélyban, és annak a szobái nagyon hasonlítottak erre (ott sem volt pénz a bútorokra). Egyébként egy borongós hangulatú, arisztokratákról szóló, 20. század fordulóján játszódó történetről van szó. Hm...

Joe Abercrombie: Az első törvény trilógia

Tavaly olvastam az Éjangyal trilógiát (imádtam), és azzal együtt még ezt kezdte el kiadni a Könyvmoly, ráadásul ezt is agyon dícsérik, szóval úgy gondoltam, ez lesz a nyár nagy dobása könyves téren nálam. Hát nem ez lett.

Az egész trilógiát egyben olvastam, a kezdésre már nem is igazán emlékszem, szóval megint a kiadótól nyúlom le az ismertetőt:

Kilencujjú Logennek, a hírhedt barbárnak végül elfogyott a szerencséje. A kelleténél eggyel több viszályba keveredett bele, és hamarosan halott barbár válik belőle. Nem marad utána semmi, csak vacak dalok és halott barátok.

Jezal dan Luthar, az önzőség szobra nem vágyik veszélyes kalandokra, legföljebb a vívópáston szeretne dicsőséget kivívni magának. Csakhogy kitörni készül a háború, és a fagyos észak csatamezőin sokkal véresebb szabályok szerint küzdenek.

Glokta inkvizítor, a nyomorékból lett kínvallató semmit sem szeretne jobban, mint hogy koporsóban lássa hazatérni Jezalt. Persze ő mindenkit gyűlöl. Aki az árulást próbálván száműzni az Unióból, egymás után hallgatja a vallomásokat, annak aligha marad ideje barátságokat kötni – ráadásul a holttestek mutatta legfrissebb nyom talán egyenesen az állam rothadó szívébe vezet… Már ha elég ideig életben marad, hogy követhesse…


Nem volt ez rossz egyáltalán (ha az lett volna, nyilván nem olvasom el az egész trilógiát egyben), de nem éreztem azt, hogy belebizsergek a fordulatokba, mint az Éjangyalnál.

Mindent kiforgatott itt az író, amit csak ki lehet a fantasy kategórián belül, ezt molyon is többször olvastam, és tényleg  nem nagyon lehet vitatkozni ezzel az állítással.
A szereplők közül nem sokakat kedveltem, talán csak Logent szerettem maradéktalanul. Pedig finoman szólva ő sem volt szent, de mégis a hozzáállása a dolgokhoz nagyon tetszett. Ferrót annyira nem bírtam, főleg mivel minden második információ,a mit róla kaptunk, arról szólt, hogy hogyan tud sziszegni. Glokta humora időnként tetszett, de az a mérhetetlen önsajnálat amiben elmerült, nem volt szimpi. Jezalt eleinte jól seggbe billentettem volna, aztán idővel kicsit kevésbé akartam a falba verni a fejét, bár azért ráfért volna.

A fordulatok eleinte kiszámíthatatlanok voltak, de aztán a harmadik kötetre már kiismertem az írót, és onnét kezdve nem sok meglepetést tudott okozni. Azért az jó érzés volt, mikor több száz oldallal előbb rájöttem, hogy ki áll a dolgok mögött, és mit akar elérni.

A három kötetet nem akarom külön venni, számomra egy történet az egész, de azért ha az a kérdés, hogy melyik volt a kedvenc részem, akkor a válasz a második lenne.

A humort rengetegen dicsérik, de velem nem rezonált. Volt részenként egy-két megjegyzés, amin felnevetettem, de egyébként csak néhány keserű mosolyt sikerült kicsalnia belőlem. Legtöbbször erőltetettnek éreztem, és néha már túl morbid volt, pedig én szeretem a fekete humort (csak ezek szerint nem az ennyire feketét :D).

A lezárásról még meg kell emlékeznem, mert nagyon keserű szájízt hagyott maga után. Ez nem is lezárás, több szál maradt nyitva, mint amennyi a regény kezdetén volt! Azért azt a körkörös lezáró motívumot értékeltem, meg értem az üzenetet, csak nem tetszik. Azt, hogy kinek lesz úgy ahogy happy end már csak onnét is lehetett tudni, hogy normál fantasyban ő lett volna az, aki unhappy endet kap. Kérek szépen folytatást egy normális zárással!

Összességében azért tetszett a történet, de nem akkora durranás, mint amire számítottam. Klasszikus fantasyból szerintem ez a cirka kétezer oldal elég is volt a nyárra.

Ui.: A harmadik kötet címe viszont nagyon ötletes.:)

Filmajánló - Lullaby for Pi (Altató Pínek)

 Megpróbáltam volna ráfogni erre a posztra is, hogy asszociációs, de egyetlen olyan könyvet sem tudtam előásni a fejemből, aminek bármi köze is lehetne ehhez a poszthoz, szóval ez most csak egy sima filmajánló. Nincs mentségem rá, maximum annyi, hogy erről a filmről még úgysem hallottatok.:)

A feleségét még mindig gyászoló zenész, Sam az estéit egy hotel szobában tölti, egy olyan telefonhívásra várva, amiről tudja, hogy sosem fog megérkezni. Egyik nap azonban egy ismeretlen lány hirtelen beront a szobába, és beszalad a fürdőszobába. Mire Sam  feleszmél, a lány be is költözött a fürdőszobájába. A neve Pi. Elkezdenek beszélgetni, az ajtón keresztül, mivel Pi nem hajlandó kinyitni...

Ez is csak egy romantikus film, de végre egy kicsit különbözik a szokásos sémáktól, talán azért, mert francia-kanadai koprodukció, és nem amerikai film (ennek ellenére angolul beszélnek benne). A sztorit is élveztem, a színészek is jók voltak (az a kalap <3), olyan művészesen bolondosak, ritkán kiszámítható reakciókkal.   De a legjobban a hangulat tetszett, amit a zene alapozott meg. Jazzes-bluesos dallamok dominálnak főként a filmben, és ettől kicsit "füstös" hangulata lesz az egésznek, rögtön beszippantott. De aki nem bírja ezt a zenei műfajt (feltételezem, hogy ez az olvasók 99,9%-át jelenti :P), a sztori miatt annak is érdemes adnia egy esélyt.

A rossz hír, hogy csak angolul érhető el, magyar feliratról nem tudok.