Jessi Kirby: In Honor

 A roadtripes könyvek mostanában kezdenek felfutni kint, nekem pedig az utazásmániám miatt különösen fekszik a zsáner, mégis rendszeresen mellényúlok (kivéve egy Amy and Roger's Epic Detour-t, az nagyon jó volt). Ez a regény viszont nagyon ígéretesen hangzott, és a borítója.... ah! (Most mondhatnám, hogy sekélyes vagyok ilyen téren, de úgyis tudjátok :D.)

Honor épp most veszítette el a bátyját, Finnt, aki katona volt Irakban, azonban a temetés után pár nappal kap egy levelet Finntől, amit még halála előtt adott fel. A levélben két jegy van a popsztár Kyra Kelley utolsó koncertjére, és Honor úgy dönt, tartozik annyival a bátyjának, hogy elmegy. Azonban mikor útnak indulhatna, a kocsijában találja Finn legjobb barátját Rusty-t, teljesen kiütve. Így aztán vele együtt indul útnak  a lány...

 Ebből a könyvből pont az hiányzott, amitől egy roadtrip jó lesz. A tájleírás, a hangulat, az életérzés. Nem is nagyon foglalkoztak vele a szereplők, hogy hol vannak éppen, maximum az égről volt néha egy kis sablon leírás, de az meg bárcsak ne lett volna! Ettől még nincs kizárva, hogy ez egy jó könyv, hiszen a komoly téma is adott, amivel bőven lehetne mit kezdeni. És mikor megláttam a Sarah Dessen ajánlást az első lapokon, akkor tényleg azt hittem, hogy itt is jól lesz megírva a gyász és a továbblépés. De ez sem jött össze.

 Honor a szokásos hősnő, láttuk már ezt a típust nyolcmilliószor. Rusty kicsit jobb, de ő meg ritkán jut szóhoz. A többiek igen haloványak, kivéve Wyle-t, aki az egyetlen emlékezetesre megírt mellékszereplő. Szóval szereplők terén sem kell csodát várni, nem idegesítőek, csak nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz velük.

 A történet nem rossz, van néhány kifejezetten jó jelenet, főleg a Wyle-ékkal való találkozás, meg a monszun, ekkor átjött valami az utazás hangulatából. Viszont a végén az írónő mindenáron a romantikus szálat erőltette, pedig nagyon nem ide való volt. És Honor is eléggé meghülyült a befejezésre, elég szemét dolgokat csinált.

Szóval nem igazán jött be a regény, éppen olvasható, de semmiképp sem jó.

Nyelvezet: 2,5/5 Szokásos YA, könnyű belerázódni.

Christopher Paolini: Örökség- A lelkek sírboltja (Örökség 4)

Hát vége. Pár perce fejeztem be, de még nem akarom elengedni, úgyhogy most rögtön írok is róla, bár lehet, hogy emiatt nagyon zilált lesz a poszt.

15 évesen találtam rá a sorozatra, azonnal hatalmas kedvenc lett, néhány hét alatt mindhárom kötetet befaltam, és majd megőrültem a folytatásért, de persze tisztában voltam a külföldi és a hazai kiadás ütemével. Aztán mikor végre kiderült, hogy akkor ez most meg fog jelenni, azon kezdtem aggódni, hogy vajon fogom-e még szeretni, mert 4 év alatt sokat változott az ízlésem, az akkori kedvencek újraolvasásai rendre rossz ízt hagynak maguk után. Az első 300 oldalon jogos is volt az aggodalmam, aztán vagy visszazökkentem Alagaesia világába, vagy hirtelen nagyon beindult a regény, mindenesetre azután már nem nagyon tudtam letenni.

Történetet nem írok, mondhatnám, hogy azért, mert utolsó rész révén ez már új olvasókat nem fog berántani, aki meg a Brisingr-ig eljutott, az úgyis elolvassa ezt is, de igazából nem ezért, hanem mert nagyon a lényegre akarok térni, most rögtön.

Bevezetésnek annyit mondanék, hogy én is beállok a sorba, azok közé, akik Paolini vérére szomjaznak a befejezés miatt! Ilyet nem lehet csinálni szerencsétlen olvasókkal!
Igazából már nem emlékszem, hogy régebben kik voltak a kedvenceim (Saphira biztosan), de most egyértelműen Murtagh került a főkedvenc helyére (ilyen szó nincs, kissé értelmetlen is, de nem baj). Miután végre nem csak Eragon szemszögéből láttuk, kiderült, hogy mennyivel több van benne, mint amennyit az a süket lovas lát! (Kicsit ki vagyok akadva, ha esetleg nem tűnt fel!) Bonyolult, emberi, olyan igazi, a szenvedést némán tűrő hős típus, akiben Eragon, meg mindenki más is csak azt látja, hogy átállt, tesznek rá magasról, hogy nem szabad akaratából tette, és hogy ő ezt mindennél jobban gyűlöli. Aztán jönnek a közös jelenetek Nasuadaval, és engem onnét kezdve kettejükön kívül kevés más érdekelt.

Innét pedig SPOILER, de NAGYON!

Erre ez a szívtelen, gonosz, olvasógyötrő Paolini képes, és nem hozza össze őket, pedig kimondatlanul, de teljesen nyilvánvalóan ott van a szikra, és annál még jóval több is. És én annyira szurkoltam, egészen a legeslegutolsó oldalig! Az apró gesztusaiknál már olvadoztam, az Igazmondók Csarnokában ücsörgés annyira romantikus és szomorú és reménytelennek tűnő, de mégis egyszerűen szenzációs volt! Aztán mindketten kijutottak élve és mégsem lett folytatás. Ez szemétség! De ha már nem maradhattak együtt, akkor egy szívszaggató búcsújelenet némi romantikával igazán kellett volna! Azzal tudnék élni. Kérek egy novellát róluk, ez a minimum! (Addig is inkább én képzelem el máshogy az ő történetüket, mikor nagyon kiakadok egy sztori befejezésére, mindig ezt csinálom.) Vagy lehetne egy spinoff Murtagh-gal a főszerepben! Úgyis annyira keveset szerepelt, pedig ő a legérdekesebb figura egész Alagaesiában. Na? Légyszi!

Persze ezek után Arya Eragon fronton sem történt semmi, engem ez ugyan a többséggel ellentétben nem izgatott túlzottan, a fenébe is, van csekély 100 évnyi korkülönbség! Meg én egyébként sem éreztem köztük a   sistergést, talán az előbbi okból kifolyólag.

SPOILER VÉGE

Aki elkerüli a spoilereket, az lemaradt a dühöngésemről, most viszont megpróbálok kicsit értelmesebb dolgokat is irkálni. A világkidolgozás még mindig remek, tele kérdésekkel, válaszokkal, lényekkel, mágiával, mindez teljesen kidolgozottan. Kérdések terén különösen Angela volt izgalmas, és valószínűleg az írótól sosem tudjuk meg, hogy ki volt ő, úgyhogy elmondom az én teóriámat, ami szerintem abszolút működőképes. Dobpergés.... ő volt az orákulum, aki az Igazmondók Csarnokában székelt anno. Ő is jósnő ugyebár, nagyon öreg, és ebben a világban senki más nem lehet a megemlített titokzatos alakok közül.

A történetnek kell egy kis idő ahhoz hogy felgyorsuljon, de utána 600 oldalon keresztül pörög, szóval nem lehet egy rossz szavam se. Igazából nem is nagyon akartam lerakni azon a 600 oldalon (magyarul alig lehetett kitépni a kezemből). Egyetlen problémám volt, Galbatorix-szal méghozzá, aki egyébként egész jó gonosz lett. SPOILER SPOILER Méghozzá a legyőzése a gond, egy kicsit túl simán ment. Például szegény Harry mennyit erőlködött, mire Voldemort kinyikkant, Galbatorix meg fogja, és felrobbantja saját magát? Na, ne már! Oké, volt némi előzménye a dolognak, de akkor is, kicsit jobban is megizzaszthatta volna hőseinket. SPOLIER VÉGE

A sok reklamálás miatt ne higgyétek ám, hogy nem imádtam a regényt, mert de, éppen ezért nem tudok elsiklani a hibái felett sem. Egyébként azt kell mondjam,hogy Paolini megugrotta a saját maga elé tett lécet, valószínűleg ez a tetralógia legerősebb darabja. Ha ezt is 15 évesen olvasom, akkor nem lettem volna ennyire kötözködő. Lényeg a lényeg, piszok jó könyv ez is, olvassátok!

Ui.: Ha lesz egy könyv Murtagh-ról, akkor minden meg van bocsátva!

Boldog karácsonyt!

Ez olyan sablonbejegyzés, tudom, de egyszer majd eszembe jut valami eredetibb forma is neki, addig csak így egyszerűen:

Nagyon boldog karácsonyt minden kedves erre(és másfelé)járónak!

Ha van kedvetek, akkor írjátok meg milyen könyvek kerültek a fa alá! :)

Három regény - az utóbbi idők olvasmányai

 Három jó könyvet is olvastam az elmúlt hetekben, amikről szívesen írnék egyenként is, de a vizsgaidőszak nem így akarja, úgyhogy csak néhány mondatra futja róluk.


Gayle Forman: Hová tűntél?

Töredelmesen bevallom, hogy nekem az első rész annyira sok volt jelenleg, hogy a harmadánál félbehagytam, és ezek után sem fogom folytatni. De mivel az általános imádat hatására a könyvtárból rögtön hoztam a második részt is, ezért gondoltam annak is adok egy esélyt, bár fogalmam sem volt, hogy vajon miről szólhat. Eléggé egykötetes sztorinak tűnt az első rész.

Nos, a folytatás viszont megvett kilóra! Adam szemszögéből eleve érdekesebb volt a sztori, és ezúttal a történetszál is sokkal emészthetőbb volt számomra. Kiégett rocksztár, aki még évekkel később sem jutott túl egykori barátnőjén, viszont mindenféle komplexusokat fejlesztett ki? Ide vele! Nagyon jó hangulata volt, a történet íve szintén tetszett, a megjelenő gondolatok nagyon emberiek, valamint nem elhanyagolható az a hihetetlen szeretet a zene iránt sem, ami egyszerűen kitört a lapokról. Egyedül a befejezést nem így képzeltem, de végül is így sem rossz.


Kerstin Gier: Smaragdzöld

Hogy én ezt mennyire vártam! És persze nem is okozott csalódást a trilógia záró kötete sem. Történetileg épp annyira volt bonyolult, hogy még követni lehessen, ha valamit rögtön nem is értettem teljesen, pár pillanattal később akkor is beugrott egy infó, hogy hogyan is volt az, és összeállt a kép. A stílus még mindig a legnagyobb erőssége, a szereplőkkel együtt, imádnivalóan lüke és aranyos és üde! Külön tetszett, hogy a váratlan események hatására Gwen nem billent ki teljesen az addigi életéből, hanem még így is elment például egy házibuliba, és valahogy a realitás is megmaradt ezzel a történetben. Gideon eddig annyira nem volt a kedvencem, de most teljesen megszerettem őt is. Aki jót akar, az elolvassa az egész trilógiát!:P
(Már megint a legjobbról tudok a legkevesebbet írni, pff...)





Anthony Horowitz: Oblivion (Ötök ereje 5 - záró kötet)

Erre még a Smaragdzöldnél is régebb óta várok, a negyedik rész 3 évvel ezelőtt jelent meg, már kezdtem azt hinni, hogy az író elfelejtette ezt a sorozatát. Amikor a kapuőrök átléptek a hongkongi ajtón, 10 évet ugrottak előre az időben, és ez alatt a világban eluralkodott a káosz és a kétségbeesés. Ráadásul mind az öten szétszóródtak a világban, így újra meg kell találniuk egymás. miközben az Öregek mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák...

Sajnos messze nem kötött le annyira a regény, mint 3 éve, amíg el nem érkeztünk a végső csata helyszínéhez, addig kifejezetten untam, kivéve amikor Mattről volt szó. Mindig is ő volt a kedvencem, meg hát ő az abszolút főszereplő, de ebben a kötetben túl keveset szerepelt. Viszont a személyiségében beállt változás tetszett, a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy neki kell a legerősebbnek lennie lélekben. A lezárás viszont nem jött be, ez egyszerűen kegyetlenség volt, egyetlen dologért szurkoltam igazán, de pont azt nem hagyta meg Horowitz. Amivel pedig az epilógusban próbálta kicsit enyhíteni a dolgokat, az nekem nem elég! Nem akarok spoileres lenni (bár a magyar kiadást szerintem végleg abbahagyta az Animus, angolul meg rajtam kívül ezt igen kevesen olvassák errefelé), úgyhogy be is fejezem.

Borítómánia

M. L. Stedman: The Light Between Oceans

Ez most nem a lélegzetelállítóan szép borítóval, inkább azzal fogott meg, hogy a borító és a cím milyen jól kiegészítik egymást.

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók- Riyria krónikák

Nagyon lelkes lettem a netre felpakolt első fejezet után, szó szerint tűkön ültem a megjelenésig, ami úgy egy hete be is következett. Nem mondanám, hogy csalódtam, de... inkább a sztoriról először.

Royce és Hadrian a tolvajlás mesterei, a lehetetlennel határos megbízásokat hajtanak végre Riyria néven. Most azonban tőrbe csalják őket, és megpróbálják a király megölését rájuk kenni. Azonban a hercegnő segítségével kiszabadulnak, azzal a feltétellel, hogy a trónörököst is magukkal viszik, hogy biztonságban legyen, amíg ki nem derül, hogy a palotában ki akarhatta a vesztét...

Van itt minden, ami egy klasszikus fantasyhoz kell, mindenféle mágikus lények (igaz, általában csak említés szintjén), évszázadokon áthúzódó titkok, bajba jutott trónörökösök, intrika és cselszövés a legmagasabb szinteken, meg két tolvaj, akik akaratlanul belecsöppennek az egész kalamajka kellős közepébe. És mégsem az igazi.

Engem ott vett meg magának a sztori, hogy tolvajok, méghozzá nem is akármilyenek a főhősök, legalábbis a fülszövegből és a sorozat címből erre lehetett következtetni. Ezzel szemben a könyvben a Riyria meglehetősen kevés szerephez jut, mintha nem is főszereplők lennének, csak sok-sok más szereplővel egyenrangúak. Pedig annyi potenciál van ebben a duóban, kár volt őket így hanyagolni! Amikor tényleg róluk szólt, akkor imádtam! Remek szópárbajokat vív egymással Royce és Hadrian (a nevüket ugyan szokni kellett, de ennyi baj legyen!), viszont az a badass-ség, amit a fülszöveg ígért, hát annak nem sok nyomát látni. Illetve annyi kiderül, hogy sokkal több van ebben a két tolvajban, mint ami ténylegesen ki is derül róluk az első kötetben, de hogy mi az a több, az egyelőre kérdés maradt.

A másik problémám az volt, hogy én ennél lényegesen sötétebb világra számítottam, és keményebb cselekményre is. Ha nem arra készültem volna, akkor valószínűleg elégedett lennék, mert egyébként a stílus, a szereplők, a cselekmény mind rendben volt, még ha sok extrát nem is nyújtottak. Persze senki nem mondta, hogy ez dark fantasy, nem tudom, honnét vettem. (Sőt, azóta azt is olvastam valahol, hogy a szerző eredetileg a 12 éves lányának írta a sztorit.)

Mindenképpen folytatom, mert rengeteg lehetőség van a történetben, amit remélhetőleg ki is aknáz majd az író a hátralévő öt kötetben, meg egyáltalán nem rossz ez, csak az én elvárásaim túl magasak voltak.

Luca Di Fulvio: Az álmok bandája

Mikor megjelent a Maxim a rengeteg ígéretesen hangzó YA regényének hírével a nyár folyamán, szinte az összesre csorgattam a nyálam, a History szekcióhoz tartozó könyvek viszont akkor még nem piszkálták annyira a fantáziámat. Aztán mire eljött a megjelenés, sikerült kifejlesztenem egy heveny (és remélhetőleg gyors lefolyású) YA fantasy undort, úgyhogy mégis inkább a történelmi könyvek keltették fel jobban az érdeklődésemet. Azok közül is mi más, mint a 20-as évek New Yorkjában játszódó, erős atmoszférát ígérő, és igazán egyedi történettel rendelkező Álmok bandája (aminek ráadásul a címe is nagyon "behúzós")!

Cetta kisfiával New Yorkba érkezik a húszas évek hajnalán egy jobb élet reményében, az amerikai álmot azonban nem adják ingyen, és Cettának csak mint utcalánynak sikerül megélhetést teremtenie. De a lány mégsem válik reményvesztetté, hiszen ott van neki Vito és Frania, a két öreg, akik lányukként szeretik őt, és Sal, aki a maga módján gondoskodik Cettáról, és fiáról, Christmasről is.

Évekkel később Christmas egy sötét sikátorban egy súlyosan megsérült lányra bukkan, akinek megmenti az életét. Ruth-al össze is barátkoznak, azonban a lányt kísértik annak a szörnyű éjszakának az eseményei, így nem engedi, hogy a barátság valami komolyabbra forduljon. Aztán Ruthék elköltöznek az álmok városába, Hollywoodba, és Christmas egyedül marad. Először az utcán, a gengszterek között próbál feljebb kapaszkodni a ranglétrán, hogy elég jóvá váljon Ruth-hoz, majd más utat kezd követni...

Gyerekek, teljesen meg vagyok lőve ezzel a könyvvel! Helyenként imádtam, helyenként viszont utáltam, így utólag meg nem tudom eldönteni, hogy most mi is van.

A hangulat mindenesetre igazán lenyűgöző, tényleg teljesen be tudott rántani, nyom nélkül elfeledtette velem, hogy én most nem New York utcáit rovom, a Dimond Dogs nyomában. Tán nem tudjátok, hogy kik a Diamond Dogs? Annyit elárulhatok, hogy ők a Lower East Side legrettegettebb bandája, állítólag tegeződnek New York gengsztervilágának főnökével! Néhány napja egyenesen a főnök kocsijából látták kiszállni a banda fejét, Christmas Luminatát, aki a sofőrnek 10 dollár borravalót adott! Senki nem tudja pontosan, hogy kikből is áll a banda, de a hírük futótűzként terjed az alvilágban, és azzal mindenki tisztában van, hogy jobb lesz vigyázni velük.

Erre az időszakra mindig is kicsit, mint az "aranykorra" tekintettem, a mozi, a rádiózás, és még sok nagy dolog indult el ekkor a világban. Néha azt gondolom, milyen jó is lett volna akkor élni, és első kézből tapasztalni mindezt (aztán eszembe jut az Éjfélkor Párizsban című zseniális film)! Nagyszerűen mutatja be az akkori életnek ezt az oldalát az író, de nem ragad meg a cukormáznál, és az élet keményebb oldala még ennél is nagyobb hangsúlyt kap. Talán túl nagyot is...

A fő problémám az volt, hogy nekem túl mocskos helyenként a regény, és sajnos ezek a helyek elég sűrűn követik egymást. Tele van részletes, erőszakos, szadista szexuális tartalommal, a feléig kábé mindenkit megerőszakolnak, akár többször is, és ezt részletesen minden alkalommal be is mutatja az író. (Vagy ha esetleg éppen senki nem erőszakoskodik, akkor Cetta utcalányként végzett tevékenységéről kapunk részletes, gyomorforgató beszámolót.)  Értem én, hogy a világ árnyoldalát, mocskát volt ez hivatott illusztrálni, de ennyire sok szexuális erőszak teljesen öncélúnak tűnik, és az is. Mert nem hiszem, hogy ennyiben merült ki az akkori élet baja, de az éhezés, a nyomor mégis sokkal kisebb figyelmet kap.

Egy erélyesebb szerkesztő kellett volna ide, aki kivágja a beteges szexjelenetek (már ha ennek lehet nevezni őket) kétharmadát, és ezek helyett inkább más problémákra koncentrálnak. Persze nem azt mondom, hogy a nyomor nem jelenik meg, mert a környezetet nagyon jó érzékkel festi le Fulvio, hiszen megelevenednek a piszkos utcák, a málladozó házak, az orrfacsaró bűz, és a kilátástalanságba belenyugodott lakosok is. Szóval ez meg megint tetszett.

A főszereplők, vagyis Cetta és Christmas nagyon öntörvényű, erős személyiségű emberek, akiket nem tudtam minden pillanatban kedvelni sajnos, és azt sem állítanám, hogy tövig rágtam a körmömet, miközben Ruth és Christmas próbált egymásra találni. De már megint itt a másik oldal is: volt, amikor meg nagyon szerettem őket.

Tele van káromkodással (a durvább fajtával) a sztori, ami engem nem zavart ugyan (kissé hiteltelen is lenne egy választékos szókinccsel kommunikáló maffiózó), de néha itt is túlzásokba esett a regény. Viszont vannak benne szép gondolatok is, találó metaforák, amik szerencsére nincsenek szájba rágva.

Összességében még mindig fogalmam sincs, hogy most hogy is vagyok én ezzel a könyvvel, ez szerintem csak hetekkel, hónapokkal később fog letisztulni bennem. Egyelőre még ez a kettősség érzés az uralkodó. Az mindenesetre biztos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, merőben eltért a szokásos olvasmányaimtól.

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

Ui.: A borító telitalálat!