Három regény - az utóbbi idők olvasmányai

 Három jó könyvet is olvastam az elmúlt hetekben, amikről szívesen írnék egyenként is, de a vizsgaidőszak nem így akarja, úgyhogy csak néhány mondatra futja róluk.


Gayle Forman: Hová tűntél?

Töredelmesen bevallom, hogy nekem az első rész annyira sok volt jelenleg, hogy a harmadánál félbehagytam, és ezek után sem fogom folytatni. De mivel az általános imádat hatására a könyvtárból rögtön hoztam a második részt is, ezért gondoltam annak is adok egy esélyt, bár fogalmam sem volt, hogy vajon miről szólhat. Eléggé egykötetes sztorinak tűnt az első rész.

Nos, a folytatás viszont megvett kilóra! Adam szemszögéből eleve érdekesebb volt a sztori, és ezúttal a történetszál is sokkal emészthetőbb volt számomra. Kiégett rocksztár, aki még évekkel később sem jutott túl egykori barátnőjén, viszont mindenféle komplexusokat fejlesztett ki? Ide vele! Nagyon jó hangulata volt, a történet íve szintén tetszett, a megjelenő gondolatok nagyon emberiek, valamint nem elhanyagolható az a hihetetlen szeretet a zene iránt sem, ami egyszerűen kitört a lapokról. Egyedül a befejezést nem így képzeltem, de végül is így sem rossz.


Kerstin Gier: Smaragdzöld

Hogy én ezt mennyire vártam! És persze nem is okozott csalódást a trilógia záró kötete sem. Történetileg épp annyira volt bonyolult, hogy még követni lehessen, ha valamit rögtön nem is értettem teljesen, pár pillanattal később akkor is beugrott egy infó, hogy hogyan is volt az, és összeállt a kép. A stílus még mindig a legnagyobb erőssége, a szereplőkkel együtt, imádnivalóan lüke és aranyos és üde! Külön tetszett, hogy a váratlan események hatására Gwen nem billent ki teljesen az addigi életéből, hanem még így is elment például egy házibuliba, és valahogy a realitás is megmaradt ezzel a történetben. Gideon eddig annyira nem volt a kedvencem, de most teljesen megszerettem őt is. Aki jót akar, az elolvassa az egész trilógiát!:P
(Már megint a legjobbról tudok a legkevesebbet írni, pff...)





Anthony Horowitz: Oblivion (Ötök ereje 5 - záró kötet)

Erre még a Smaragdzöldnél is régebb óta várok, a negyedik rész 3 évvel ezelőtt jelent meg, már kezdtem azt hinni, hogy az író elfelejtette ezt a sorozatát. Amikor a kapuőrök átléptek a hongkongi ajtón, 10 évet ugrottak előre az időben, és ez alatt a világban eluralkodott a káosz és a kétségbeesés. Ráadásul mind az öten szétszóródtak a világban, így újra meg kell találniuk egymás. miközben az Öregek mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák...

Sajnos messze nem kötött le annyira a regény, mint 3 éve, amíg el nem érkeztünk a végső csata helyszínéhez, addig kifejezetten untam, kivéve amikor Mattről volt szó. Mindig is ő volt a kedvencem, meg hát ő az abszolút főszereplő, de ebben a kötetben túl keveset szerepelt. Viszont a személyiségében beállt változás tetszett, a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy neki kell a legerősebbnek lennie lélekben. A lezárás viszont nem jött be, ez egyszerűen kegyetlenség volt, egyetlen dologért szurkoltam igazán, de pont azt nem hagyta meg Horowitz. Amivel pedig az epilógusban próbálta kicsit enyhíteni a dolgokat, az nekem nem elég! Nem akarok spoileres lenni (bár a magyar kiadást szerintem végleg abbahagyta az Animus, angolul meg rajtam kívül ezt igen kevesen olvassák errefelé), úgyhogy be is fejezem.