Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai

 Egy éve lehetett, hogy a goodreads-en keresgéltem az Éjangyal trilógiához hasonló fantasy-kat, akkor ajánlotta nekem ezt a goodreads. El is kezdtem olvasni, de kb. a tizedénél feladtam. Vontatott volt, a stílusa olyan semmilyen, a szereplőket sem sikerült a szívembe zárni. Pedig a főhősök szélhámosok, akik mindenféle okos és bonyolult módon csalnak ki pénzt a városuk nemességéből. Ezt a rablós-átverős műfajt nevezik heistnak, én pedig egyszerűen meg vagyok veszve érte, szóval különösen nagy csalódásnak tűnt a regény. Aztán jött a hír, hogy az Alexandra kiadja magyarul, ami meg is történt múlt év végén. Én érthető okokból nem rohantam megvenni, viszont mikor nemrég szembetalálkoztunk a könyvtárban, úgy döntöttem mégis csak adok még egy esélyt Locke Lamorának (olyan jó neve van, szeretem az alliterációt:)), aki ezt meg is hálálta!

 Az Úri Csirkefogók Camorr egyik legkisebb és legjelentéktelenebb bandája, legalábbis az alvilág többi szereplője így hhiszi. Valójában ők az átverés mesterei, a nemesektől hatalmas összegeket csalnak ki, és ezt utána képesek eltitkolni mindenki elől. A vezetőjük Locke Lamora, aki bárkit képes megszemélyesíteni. Legújabb célpontjuknál is minden a terv szerint halad, amíg fel nem bukkan a Szürke király, aki felforgatja Camorr alvilágát, és elkezdi megölni a bandák vezetőit...

 Ez egy kifejezetten jó fantasy, csak az első 100-150 oldalon túl kell jutni ahhoz, hogy erre rájöjjünk. Mert az elején egyszerűen nem jó, ezt továbbra is fenntartom, utána viszont bőven kárpótol minden kedves olvasót az író.

 Locke-ot a regény végére egészen megszerettem, bár személyisége továbbra sincs túlárnyalva, de mégis kedvelhető. A többi szereplő között is akadtak érdekes figurák, főleg a Pók és a Szürke király. De a történet erőssége nem a szereplőkben rejlik, sokkal inkább a cselekményben.

 Miután beindul a cselekmény, alig lehet letenni a könyvet, egyszerűen odaragaszt maga elé. A Salvarákkal folytatott játszma is érdekes lett a második felére, miután néhány izgalmasabb trükk is előkerült a kalapból, gondolok itt az Éjjárókra. A Szürke király pedig kétségtelenül felkavarta az állóvizet, alaposan megbolygatva az erőviszonyokat, és végre valódi kihívás elé állítva a Csirkefogókat (ez a fordítás szörnyű, bár én sem tudnék jobbat :D).

 A világfelépítése komplex, bár én a leírásokat néha már sokalltam, főleg funkciótlanságuk miatt. Egyszerűen a legérdekesebb részeknél kezdte el Camorrt ecsetelni Lynch, én pedig tudni akartam, hogy mi lesz, nem pedig Camorr tornyainak árnyalatiról, meg magasságukról olvasni! Ugyanakkor maguk a leírások nem rosszak, csak rosszul vannak elhelyezve.

 A humor eleinte erőltetett volt, aztán belerázódott az író, és néhány olyan megjegyzés adott hősei szájába, amiken már hangosan vihogtam. A stílusról kell még megemlékezni annyiban, hogy a regény második harmadától kezdve az is egész jó lett.

 A történetnek külön erőssége, hogy elkerüli a szokásos kliséket, így ugyan előre találgatni nem nagyon lehet (illetve lehet, de minek), viszont meg tud lepni.

 A történet utolsó felvonásait kell még kiemelenem, az nagyon el lett találva. Néhány párbeszéd a végén egyszerűen zseniális (például a Pók és Locke dumái eszméletlenek: cinikus, keserű, fekete humorú és erős akaratú hősök, ha találkoznak... hátborzongatóan jó volt).

 Lynch most írt egy nagyon jó regényt, aminek olyan tetőpontot alkotott (végre valaki, aki tudja hogyan kell a cselekmény tetőpontját megírni!), amivel bebizonyította, hogy a következő könyve jó esélyjel lehet briliáns is. Szurkolok!

Ui.: Hát nem elfelejtettem a Galaxis útikalauzról posztot kreálni? Pedig elolvastam ám az első részt a törölközőnap alkalmából!:)