2012. október 5., péntek

Jön, jön, jön!

Most láttam a molyon, hogy érkezik egy újabb fantasy a Fumax kiadó jóvoltából, és egy részletet is felpakoltak belőle (mindjárt linkelem). Elolvasva azt a pár oldalt, lelki szemeim előtt a következő szavak jelentek meg: Mikor olvashatom????
Teljesen olyan érzés kerített hatalmába ezen a pár oldalon, mint anno az Éjangyal trilógiánál (alias egyik kedvenc fantasym).


Trónbitorlók (Riyria krónikák 1)



Végeztek a királlyal. Kerestek két bűnbakot. Rosszul választottak.
Ez a könyv nem a legyőzendő, ősi gonoszról vagy egy bosszúálló árváról szól, csupán két fickóról, akik rossz időben rossz helyen találták magukat… Royce Melborn a hétpróbás tolvaj, és kardforgató társa, Hadrian Blackwater Riyria fedőnéven cselszövő nemesek veszélyes és lehetetlennek tűnő megbízásait vállalja el, amivel messze földön hírhedté váltak. Mígnem egy legendás kard ellopása ürügyén csapdába csalják őket, hogy bűnbakként rájuk fogják a király meggyilkolását. A kivégzés elől csak úgy szabadulhatnak, ha végére járnak a királyokat és királyságokat porba sújtó ősi rejtélynek…

2012. szeptember 14., péntek

Borítómánia


Diane Setterfield: A 13-dik történet
(Ez egy újabb angol borító, azt hiszem.)

Ui.: Az történt, hogy egyetemista lettem, így az első hetekben rengeteg dolgom volt/lesz, és a blogra illetve olvasásra fordítható időm erősen limitálódott. De azért igyekszem folyamatosan posztolni most már.:)

2012. szeptember 1., szombat

Stephanie Lawton: Want

 Tök véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe a goodreads-en, a borítója meg persze rögtön megtetszett, úgyhogy olvastam is a fülszöveget. Ami nagyjából így hangzott (jó, lehet, hogy nem pont így, de ha én írtam volna, akkor így hangzott volna):

Juli a végzős évére készül, bár nála ez nem a tanulást, hanem a zongorázást jelenti. A lány nagy álma, hogy bejusson a NEC-re, az egyik legnevesebb amerikai zenei iskolába. Ehhez eddig idős zongoratanára segítségét vette igénybe, azonban amikor ő hirtelen megbetegszik, akkor az unokaöccsét, Isaac-et küldi maga helyett, aki a NEC-en végzett. Juli és Isaac eleinte nagyon nehezen találják a közös hangot, a lányt az anyja erőszakos viselkedése, a Isaac-et pedig a saját démonai kísértik, de a siker érdekében túl kell ezeken lépniük...

Zenével foglalkozó csaj, akinek családi problémái vannak, kicsit idősebb pasi, aki szintén zenész, és szintén vannak démonai, meg egy poros déli kisváros? Ide vele! De íziben!

Nagy elvárásokkal indultam neki az útnak, de hogy nem azt kaptam, amire számítottam, az biztos. Azt nem mondanám, hogy kifejezetten csalódtam, inkább csak valami teljesen váratlant kaptam.

Először is a hangulat minden volt, csak nem az az igazi déli kisvárosi idill, mint amit a fülszöveg esetlegesen sugallhat. Sőt, egyáltalán nem volt déli! Ha nem mondták volna el időnként, hogy délen játszódik, akkor nem hiszem, hogy bárki is rájött volna (na, jó, néha voltak benne olyan megszólítások, amik a déliséget voltak hivatottak erősíteni, de ezeknél igencsak kilógott a lóláb). Viszont meglehetősen depresszív volt, sokszor kilátástalanságot sugallt, és néha az őrültség határmezsgyéjén egyensúlyozott a narrátor. Ezek elegye valami egészen szokatlanba torkollott.

Juli (igen, a végén nincs e, pedig ha lett volna, akkor egy kicsit talán kevésbé idegesít a csaj) a hősnőnk, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Nehéz dolgokon ment át, a mentális beteg anyja verte, vagy szavakkal, vagy fizikailag, az apja semmibe vette, a bátyja pedig, aki eddig az egyetlen szövetségese volt, elköltözött az egyetem miatt. És hát Juli érthető módon rosszul viselte ezeket a nehézségeket. Ugyan később kiderült, hogy neki is vannak kevésbé komoly mentális bajai, ez szerintem mégsem indokolta, hogy ennyire kegyetlen, számító, hisztérikus liba legyen! Olyanokat művelt, hogy tényleg nem értettem, hogyan tudta bárki is elviselni. Nem zártam őt a szívembe. Aztán a vége felé ráadásul még többször is hangsúlyozták, hogy mennyire éretten viselkedik. Mi van? Annyira gyerekes volt szinte minden cselekedete, hogy 13 évesnél nem gondoltam volna idősebbnek (igazából 17).

És itt következik a következő probléma: a szerelmi szál. Illetve valami olyasmi. Én inkább beteges kapcsolatnak tartottam, ahol a résztvevők csak játszottak egymás érzéseivel, próbáltak egymásból érzelmi roncsot csinálni. Isaac alapjáraton nem lett volna rossz szereplő, de Juli közelében ő is megőrült. Alapvetően én szeretem a nagyobb korkülönbséges kapcsolatokat, de csak akkor ha a fiatalabb résztvevő az idősebb érettségi szintjén van. Ez itt teljesen hiányzott, mint már említettem (mivel Isaac ugye, a maga 27 évével azért nem viselkedik 13 évesként).

A zene iránti szeretet viszont nagyon jól átjött. Juli kevés pozitív tulajdonsága közé tartozott az elhivatottsága a zongorázás iránt, tényleg mindent feláldozott volna az álmáért. A történetszövés sem volt rossz, az egész Mardi Gras (ne is kérdezzétek! idióta déli hagyomány, melynek az a lényege, hogy a hülye városiak még hülyébbnek próbálnak látszani) baromságtól eltekintve. Igazából a szerelmi szál sem kiszámítható, ez egy másik pozitív csalódás, csak az volt a baj, hogy mire a szerelmi szál kimenetele kiderült, addigra engem már teljesen hidegen hagyott, hogy mi lesz Julival.

Összességében azért nem volt rossz könyv, egyszer el lehet olvasni, és ha valaki képes szemet hunyni a hülyeségek felett, akkor még élvezni is fogja. Azt nem mondom, hogy ajánlom, de azt se, hogy eszébe ne jusson bárkinek is megközelíteni ezt a regényt.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, a YA keretein belül mozog a szókincse.

2012. augusztus 23., csütörtök

Borítómánia



Kezeket fel, ha inkább lennél a borítón szereplő helyszínen, mint otthon a 800 fokos hőségben!

2012. augusztus 20., hétfő

Trish Doller: Something Like Normal

 Mostanában egyfolytában olyan sztorikba futok, amik érintik a katonákat (The Lucky One c. film, és a Pushing the Limits is), szóval gondoltam most olvasok egy olyan könyvet, ami ezt a témát mélyebben is feszegeti. Engem nem a bumm-bumm érdekel, hanem az, hogy ezzel hogy képesek megbirkózni a résztvevők, így ez a könyv nagyon adta magát.

Travis másfél évig volt Afganisztánban, azonban most eltávot kap, így hazatér családjához, akikkel azóta nem   sok kapcsolatot tartott. Az apja még mindig csalódásként kezeli a fiút, az anyja túláradó lelkesedéssel próbál a kedvében járni, az öccse pedig lenyúlta a kocsiját és barátnőjét, csakúgy, mint eddig mindent, ami Travis-é volt. Ráadásul a fiút hallucinációk kísértik, nem tudja feldolgozni legjobb barátja halálát. Az egyetlen, akit Travis tényleg szívesen lát újra, az Harper, a fiú egykori majdnem barátnője, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

Olvasmányos, jó kis regény ez, komolyabb témákkal megspékelve. Tényleg kicsi, mert nagyon rövid, egy nap alatt elolvastam, pedig nem faltam egész nap a betűket. Ugyanakkor egy dolog zavart, méghozzá az, hogy lehetne sokkal jobb is! Kicsit vázlatszerűnek tűnik nekem, egyes részeket sokkal jobban ki lehetett volna bontani, csak jobban bele kellett volna kukucskálni Travis lelkébe. Mert még rengeteg potenciál lett volna a történetben (főleg arra gondolok, hogy a háború hogyan hat az emberre, miként lehet elviselni azt a rengeteg szörnyűséget, ami a mi számunkra csak távoli, nem is egészen valóságos dolognak tűnik), és nagyon sajnálom, hogy nem lett kihasználva.

Ennek ellenére érdemes volt egyszer elolvasni, ugyan a történet nem hiszem, hogy sokáig velem fog maradni, de amíg olvastam, élveztem. Egy vasárnapi napra teljesen megfelelt!

Nyelvezet:2,5/5 Átlagos YA.

2012. augusztus 19., vasárnap

Katie McGarry: Pushing the Limits

Megvan a nyár (év?) eddigi legjobb könyve! Mert ez valami rohadt jó volt! Go McGarry!

Már megint Elkeles-szel együtt emlegették ezt a könyvet, amikor legutóbb ez történt végül el sem olvastam az adott regényt (már a címére sem emlékszem), mert megjelenés után annyira rossz kritikák jöttek róla Elkeles rajongóktól. Na, most viszont teljesen helyénvaló a hasonlítgatás. Mert olyan, mint Elkeles. De mégsem olyan. De olyan jó!

A sztori két nem éppen gondtalan életű tinédzserről szól, akiket a legnehezebb időkben sodor egymás mellé az élet...
Echo legelső mondata a könyvben nagyjából így hangzik: "Az apám irányítás mániás, gyűlölöm a mostohaanyámat, a bátyám halott, és az anyám... nos... neki problémái vannak. Szerinted mégis hogy érzem magamat?" Echónak ráadásul sebhelyek vannak a karjain, egy olyan esemény miatt, amire nem bír emlékezni.
Noah élete szintén nem egy leányálom, mióta a szülei meghaltak az állam különböző családoknál próbálta elhelyezni őt, de mindig kiderült, hogy a gondozóknak csak a pénz kellett. Ráadásul a testvéreit, családja megmaradt részét is elszakították a fiútól, mivel Noah-t a rendszer problémásnak ítélte. A fiú legfőbb célja, hogy miután befejezte a középiskolát megszerezze testvérei felügyeleti jogát. Addig azonban még baj nélkül ki kell húznia a végzős év vissza lévő részét.
Noah-ban és Echóban egyetlen közös van, az új terapeuta az iskolában. Mrs. Collins ráveszi őket, hogy Echo korrepetálja a fiút, így azonban olyan eseményeket, érzéseket, feszültségeket szabadít el, amikre senki nem számított...

Az alapszituáció (komoly problémákkal küzdő jó lány és rossz fiú őrülten egymásba szeret) ugyanaz, mint az általam agyon dicsért Perfect Chemistryben, de ez a regény mégis nagyon más! Leginkább az írónő stílusa miatt. Egészen más atmoszférát teremt, mint Elkeles, míg azt a könyvet mindig a vörös és narancssárga színekkel asszociálom, addig itt inkább a kék, zöld, barna ugrik be. Persze szenvedély az itt is van bőven, de valahogy kevésbé nyomja el a problémákat, a hideg realitás végig ott marad. És ez a könyv sokkal inkább a lelki problémákra koncentrál, nem az erőszakra.

Persze a lényeg a szerelem, és az, ahogyan két ember képes a saját problémáit háttérbe szorítva a másiknak segíteni. Őrülten szurkoltam hőseinknek, hogy sikerüljön valahogy egyben tartaniuk az életüket, és egymást, anélkül, hogy fel kéne áldozniuk a kapcsolatukat. Nagyon szépen tud írni McGarry, arról, hogy mennyire számíthatnak egymásra, még ha időnként ezt a bizonyosságot a hőseink fejében el is nyomja a kétely.

Váltott nézőpontos a regény, az ilyen típusú sztoriknál ez a létező legjobb választás. Echónál és Noah-nál is nagyon jó a stílus, Echo finom szarkazmusba folytja a kétségbeesését, Noah pedig dühös, pokolian dühös az egész életre, és ezt nem is próbálja titkolni. Érdekes volt, hogy mindketten mennyivel erősebbnek látják a másikat, mint saját magukat.

A mellékszereplőket is csak dicsérni tudom, senki sem fekete-fehér, csak emberek. Különösen szerettem Lilát, és Echo apjának karaktere is remekül megrajzolt, nagyon életszagú. De a többiek is egytől egyig emlékezetesek maradnak.

A történetszövést még ki kell emelnem, az információkat nagyon jól időzítve adagolja, vagy épp zúdítja a nyakunkba az írónő. Nekünk is ad lehetőséget a találgatásra, bár igazából nem a múltban történtek az igazán fontosak, hanem az, hogy hőseink megtanuljanak azzal együtt élni, és továbblépni.

Egyébként meg nem létezik, hogy McGarry elsőkönyves! Ilyet egyetlen elsőkönyves írónő sem tud! Az első mondattól az utolsóig odaragasztott a szavaihoz, és az út alatt mindenféle érzelmet váltott ki belőlem, erre csak kevesen képesek

Nyelvezet: 2,5/5 Könnyű, nyugodtan vágjatok bele!

Ui.: A végén fel van sorolva, hogy milyen számok inspirálták az írónőt, én is ezeket hallgattam, miközben ezt írtam. Ez Echo és Noah dala:




2012. augusztus 18., szombat

Játék!

A Maxim kiadó játékot hirdet, ahol megnyerhetitek a nemsokára megjelenő, jónak tűnő regényeiket!

A játék természetesen facebookon zajlik (hol máshol?), ezen a linken lehet regisztrálni:
http://www.facebook.com/DreamValogatas/app_190322544333196

Ha nyertek, ti választhatjátok ki a nyereményt, és minél többen regisztrálnak, annál több könyvet fognak kisorsolni. Szóval hajrá!