Jön, jön, jön!

Ó, hogy én mióta várok erre is! Laura Whitcomb a Certain Slant of Light-tal bebetonozta magát a kedvenceim közé, egy gyönyörűen megírt, tartalmas, remek regény, aminek a líraiságát külön imádtam, egyszerűen elveszik benne az ember. Mert ilyeneket ír Whitcomb:

"The library smells like old books—a thousand leather doorways into other worlds." Mr. Brown paused and glanced up at the room, but especially at James for one moment. „I hear silence, like the mind of God. I feel a presence in the empty chair beside me. The librarian watches me suspiciously. But the library is a sacred place, and I sit with the patron saint of readers.” Mr. Brown paused as he stared at the page, and then read, „Pulsing goddess light moves through me for one moment like—” Here Mr. Brown paused again. "Like a glimpse of eternity instantly forgotten."

És jön a folytatás, ami igazából nem folytatás, nem is lehetne folytatni az eredeti sztorit, most a szellemek helyett az emberekre koncentrálunk ugyanis. Május 14-dikét véssétek be a naptáratokba!

Kiadhatnák az első részt nálunk is, valaki nem tud erről véletlenül valamit?

Van már borító is, ami egy borítórovatban is simán megállná a helyét:

Borítómánia

Katie Dale: Someone Else's Life

Van valami különleges hangulata ennek a borítónak.

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2)

Az első rész nem vett le a lábamról, megy ez Clare-nek sokkal jobban is, úgyhogy a második kötetet nem is olvastam angolul, de még a magyar megjelenés után is vacilláltam. Aztán elkapott az árnyvadász mánia (néha rám jön csak úgy ;D), úgyhogy mégis megvettem. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy jobban tetszett Az angyalnál, de...

Innét értelemszerűen spoiler az első részre, bár csak egy kicsit.

Nem írok ismertetőt, mert nem tudnám pár mondatban összefoglalni az események kezdetét, na, nem azért, mert annyira sok minden történik, hanem éppen ennek ellenkezője miatt. Tessa őrlődik Will és Jem között, nagyjából erről szól az egész könyv. Ez még nem jelenti, hogy nem tetszett, mert egy nap alatt elolvastam az egészet- az árnyvadászok világába mindig jól esik visszatérni- csak éppen itt sem volt katarzis.

A szereplőkkel nincs gond, bár gyengébbek a Végzet Ereklyéi karaktereinél (kivéve egy darab Magnust, de neki megvan az a helyzeti előnye, hogy ő már ott is szerepelt). Viszont Willel kapcsolatban kicsit úgy érzem, hogy átvertek. Will szeret odamondogatni mindenkinek, ezért is van rajongótábora, erre kiderül, hogy ő igazából nem is ilyen. Igenis legyen ilyen (talán ne ennyire, de akkor is)! Ha csupa bűbáj lenne, akkor pont a lényeg veszne el.

A történet nem száguld éppen fénysebességgel, de ez igazából nem volt baj, éppen elég rejtély van ahhoz, hogy legyen min gondolkozni. Tessa származása a legnagyobb titok, és egyelőre még nem jöttem rá a nyitjára szerencsére. Bár vannak teóriáim Aloysius Starkwheatherrel kapcsolatban... :D

A stílus viszi el a hátán igazából a regényt, Clare nagyon otthonosan mozog az árnyvadászai világában, érződik, hogy ő is szereti ezeket a jómadarakat. Viszont ami egy picit zavart, hogy a korhoz egyáltalán nem illeszkedik néha a szereplők beszéde, abban például egész biztos vagyok, hogy a 19. században senki sem aházott. Rendben, hogy árnyvadászok akkor is a saját szabályaik szerint éltek, de a száz évvel későbbi szlenget akkor sem hiszem, hogy ismerniük kellene.

Szóval jól esett visszatérni ide, nagyon olvastatja magát a könyv, de akkor is hiányzik belőle valami, ami a Végzet Ereklyéiben megvolt, és- sokak véleményével ellentétben- szerintem még mindig megvan!

Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

 Először is a legfontosabb: ez egy crossover novella a Heist Society és a Gallagher lányok (nálunk Cammie, a kaméleon címmel fut, most jöttem rá) szereplőivel. Viszont az, hogy novella senkit ne riasszon el, 90 oldal hosszú, és ez egy rendes sztori, nem egy összecsapott izé, amit novella címén próbálnak sokszor eladni.

A második legfontosabb: itt ingyenesen és legálisan elérhető! Ally Carter jó fej!:)
(Persze azért én is tudom, hogy egy crossovernek az a célja, hogy az egyik sorozat rajongóival megszerettesse a másikat is, tehát ingyenessé tenni igazából csak jó marketing.)

Macey McHenry számára ez csak újabb unalmas parti, ahol a New York-i elit parádézik, saját maguk szórakoztatására. Minden és mindenki abszolút kiszámítható a lány számára, kivéve egyetlen srácot, aki valahogy kilóg a tömegből, főleg amikor lenyúlja a polgármester mobilját egyenesen a zsebéből, és nem is csinálja rosszul. Nem sokkal később azonban fegyveres rablók veszik át az uralmat a parti felett...

Ez annyira jó volt! Uhhh.. teljesen átálltam Heist Society fangirl módba! (Bocsi a gyerekes lelkesedésért, de ez a sztori ezt hozza ki belőlem, ezért is imádom annyira!:) ) Teljesen a HS (Heist Society) stílusában íródott, amiért meg egyszerűen nem lehet nem megveszni! Gyors, szellemes, vicces, imádni való szövegek (Hale-től mi mást is várna az ember?), és Macey-t, akit eddig nem ismertem, is megkedveltem. Egész jól kezelte Hale-t. Akit imádok, mondtam már?:D

"They are big and they're organised, but they aren't setup for the Queen of Sheba." Macey loooked at him oddly, so Hale added, "To run that con you need a set of triplets and a goat."

Imádom a csavaros terveket is, és persze Kat-et, aki elég gyorsan felbukkan, hogy rávegye Hale-t, hogy nézzenek már meg egy Raphaelót Rómában. Csak közben jönnek a túszejtő rablók, úgyhogy a Raphaelónak egy kicsit várnia kell. Mert először kell egy mesteri terv, amivel kifüstölik a gonoszokat. De hát ennek kiagyalására szerencsére pont akad alkalmas illető.

Egyébkén pont azért ennyire ütős ez a sztori, mert a szereplők intelligensek, nem a szokásos butuska YA karakterek szintjén mozognak.

Nem egy nagy sztori, bár ahhoz képest, hogy novella, meglepően egyben van az egész, van eleje, közepe, vége, és a szereplők jelleme is majd kiugrik a lapokról, persze ehhez kellett a külön könyvekben az alapozás. (Bár Hale konkrétan az első pár mondatával levett a lábamról anno, van stílusa, az biztos.)

Szóval kedves mindenki, aki eddig nem adott esélyt a Heist Society csavaros eszű tolvajainak, eljött az idő! Nem fogjátok megbánni, és olyan jó lenne az eddigi (általam ismert) 3 fős magyar rajongói bázist bővíteni.

Nyelvezet: 2,5/5 Nem nehéz, sok a párbeszéd, bár néha vannak "szakszövegek", de ez csak pár bekezdést jelent az egész novellában.

KönyvesKatyvasz

 Mindent elkezdek, aztán 20 oldal után átnyergelek valami másra, és kb. egy hete ezt csinálom, még akkor is, ha tetszik a könyv. Nem jó ez így.

 A Napsütötte Toszkánával kezdődtek a bajok, pedig egy imádnivalóan életigenlő, hangulatos, tényleg napsütötte regény, remek leírásokkal, egyszerűen én is az olasz vidéken vagyok, mikor olvasom. Mielőtt Toszkánába mentünk 2011 nyárán a családdal (annyira akartam erről élménybeszámolót írni, de persze elmaradt!), elkezdtem olvasni a regényt, de akkor rettenetesen untam, most viszont rájöttem, hogy ezt akkor érdemes olvasni, amikor az ember nyugalomra, békére vágyik, nem pörgős cselekményre. És nekem most pont relaxáció kell, szóval ez egyszerűen tökéletes. Lenne. Akkor miért nem jó mégsem? Ma folytatom! Punktum!

 Aztán jöttek a Tiszták! Na, ez már annyira nem tetszik, illetve de, csak tudom, hogy most nem ezt kéne olvasnom, mert nekem napsütés kell (előző bekezdés), nem egy beteg jövőkép. Azért ebben is eljutottam valameddig, aztán pár napja ezt is felfüggesztettem. Pedig érdekel.

Végső mentsváram Rejtő volt, el is kezdtem a Csontbrigádot, amit biztos, hogy olvastam már, de nagyon régen. Ez sem az a fetrengős humorú regény, mint amire számítottam, inkább olyan, mint valami tudatmódosítószer hatása alatti látomás, mindenki félrebeszél (és néha meglepően elgondolkodtató dolgokat mondanak, de én most kikapcsolódni akarok, nem gondolkozni), merényletek, kínzások, járványok töltik ki a lapokat, mindez kevés humorral. Szóval ez sem jött be. Pedig sok éve szerintem tetszett a könyv, de most nincs hozzá étvágyam.

Utálom az olvasói válságokat! (És Toszkánába akarok menni! - tudom, ez a gondolat kevéssé kapcsolódik az előzőhöz, de most legszívesebben felkerekednék és elindulnék!)

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

(A könyvet nem olvastam végig, így az írásom az első 180 oldalra vonatkozik, még akkor is, ha ezt nem emelem ki külön minden mondatban!)

 Hihetetlen hype van a könyv körül molyos/blogos berkekben, de mivel engem eleve érdekelt, ezért a kritikákat csak óvatosan olvasgattam, inkább csak a végső verdiktet néztem mindenhol, nehogy spoilerbe fussak. Nos, a spoilereket remekül elkerültem, és vele együtt minden olyan információt, ami jelezhette volna, hogy ez nem nekem való lesz.

"Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében - azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megérkezik a legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik. Travis vézna testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van - és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig. Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer. "

Kedves Rajongók! Itt és most készüljetek fel, hogy ha tovább olvassátok, akkor nem fog tetszeni, amit látni fogtok.

Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mit eszik ezen mindenki. Valami Perfect Chemistry-szerű jóságra számítottam, tartalmában legalábbis, de nagyon nem ez lett belőle. Ha elkezdeném részletesen kifejteni, hogy mi mindennel volt bajom, akkor holnap estig itt ülhetnénk, úgyhogy inkább felsorolás jelleggel közelítek a témához:

- A leírások teljes hiánya. Oké, hogy ez nem tájleíró mű, de olyat eddigi olvasói karrierem során még nem tapasztaltam, hogy még a főszereplőkről sem tudjuk, hogy hogy néznek ki! A helyszínekről meg ne is beszéljünk, az írónő sem teszi. (Az a néhány eltévedt leíró mondat, ami mégis akad, az kizárólag Travis hasizmairól szól, erre viszont többször is visszatérünk. Hiába, fel kellett állítani egy fontossági sorrendet.)

- A főszereplők. Abby iszonyú, sosem tudjuk, mit érez, olyan mintha nem is lennének érzései, csak sodródik az eseményekkel (ha kiderült volna, hogy ő robot, és ez egy fura sci-fi  akkor folytattam volna xD). Ráadásul ez a lány valami eszméletlen! Ahogy a két csávót egyszerre hülyíti, és közben egyszer eszébe nem jut, hogy ez mekkora szemétség! A többiek meg még kritizálják is ezért, természetesen ez alaptalan és igazságtalan. Ráadásul annyi esze van a csajnak, hogy egy tökkel is versenyre kelhetne. Mert ők csak barátok Travisszel, a csávó ugyan többször is közli, hogy ő többet akar, de Abbynek szelektív a hallása, és egyszerűen nem vesz erről tudomást.

- Travis. Komoly mentális problémái vannak, az biztos. Ott hagytam abba a könyvet, amikor lejárt a fogadás, lefeküdtek egymással, és utána másnap reggel Travis dührohamot kapott (de olyan igazi, mindent tönkre vágok, mindenkit agyonverek, aki az utamba kerül típusút). Ez már nem az első nála a könyv során egyébként. Ekkor olyan szinten eluralkodott rajtam egy nagyon kellemetlen érzés, hogy inkább abbahagytam a regényt, mert kezdett nagyon hátborzongatóvá válni a helyzet. Az nem oké, hogy ezt úgy kezelik, mintha teljesen normális dolog lenne ilyen rohamokat kapni, és ettől még ugyanúgy ő marad az "álompasi". De majd Abby felhívja, és minden rendben lesz. Szerintetek ez egészséges? Mert szerintem ez a függőség egy olyan megnyilvánulása, aminek láttán Abby helyében az ország másik felébe spuriznék, de azonnal! De mint, tudjuk, a csajnak a fejében maximum levegő van, úgyhogy ez neki eszébe sem jut. (Ahogy az sem, hogy mi lesz, ha a csávó egyszer annyira kiakad, hogy a dührohama rá fog irányulni, és őt veri péppé.)

- A kiskutya. Pár hét után kutyát venni valakinek fura! És akkor ők rögtön kis, aranyos családként kezdenek viselkedni (egy-két jelenet erejéig), és én megint nagyon kényelmetlenül érzem magam, mondhatni kínos volt a szitu.

- A szerelmi szál. Ami lényegében arról szólt, hogy van Travis, aki csupa fura dolgot művel (besétálni a fürdőszobába, miközben a csaj, akihez egyelőre nem sok közöd van, zuhanyzik? közölni vele, hogy egy ágyban fogtok aludni, mert a kanapé a random egy éjszakás csajokhoz van fenntartva?), és a fura dolgok után még furábbak jönnek. Teljesen uralni akarja Abby életét. Megmondja mit csináljon, kivel találkozzon, és még átöltözni is visszaküldi egyszer. Általában YA sztoriknál elnyomom a feminista énem, (mert ilyen alapon tényleg sok mindenbe bele lehetne kötni), de itt már sikoltozott kínjában! Nem!

- A szerelmi szál másik baja. Travis azért zúg bele a csajba, mert az nem akar lefeküdni vele. Ha ez lenne az indító motívum, és utána kiderülne, hogy Abby milyen klassz is igazából, az rendben lenne, de ilyesmi nem történik, mivel Abbynek nincsenek érzései, és belső tulajdonságai se nagyon. De Travis imádja. Én meg azt mondom: ez megszállottság! Észrevettétek, hogy amikor bókol, kizárólag Abby külsejét dicséri? "Te vagy az egyetlen, aki még hányás közben is vonzó!" (az idézet emlékezetből van, de a lényeg ez volt). Csak ismételni tudom magamat: NEM! (Szerintem az írónő nagyon rég láthatott bárkit is hányni.)

És most befejezem, mert nem sikerül szimplán csak felsorolni a dolgokat, mint fentebb is láthatjátok, ráadásul megint kezdek nagyon kiakadni. Kritikán aluli az egész.

Ui.: Jajj, az egyik kedvenc jelenetem kimaradt! Amikor elkezdenek énekelni a menzán, a focicsapat védősora zengi a refrént, Travis meg viszi a szólót! :DDD Öt percig fetrengve röhögtem.:D És ez komolynak van szánva. Persze, nálunk is egy csomószor történt olyan, hogy elkezdtünk spontán énekelni a menzán a suliban egy jó kis számot. Nálatok is? :D

Ui.2: Hogy valami jót is mondjak, a borító nagyon szép!

Februári angol megjelenések (ha már így belejöttem)

Felbuzdulva a januári megjelenéseken, megírom rögtön a februáriakat is!

Sok jóság érkezik a vizsgaidőszak utánra, hogy a megfáradt egyetemistákat és nem egyetemistákat új erővel töltse fel, engem ezek érdekelnek a legjobban (hmm... jobban megnézve ez mégsem olyan sok, de annál jobbak):

 Ally Carter: Perfect Scoundrels (Heist Society 3)

Mi tartott másfél évig? Remélem, hogy még a szokásos ötcsillagos színvonalnál is jobb lesz a regény, ha már ilyen irdatlan sokat kellett rá várni (ennél a könyvnél ez igenis nagggyon sok!)! Na jó, a novella azért kicsit kárpótol majd remélhetőleg! :)







Richelle Mead: The Indigo Spell (Bloodlines 3)

Bár annyira nem hatalmas kedvenc a Vámpírakadémia spinoffja, mint az eredeti sorozat, de azért nagyon szeretem, ráadásul most kezd még csak forrósodni a helyzet! :P






Kelley Armstrong: The Rising (Darkness Rising 3)

Tanulva abból, hogy az írónő magyarul megjelent sorozatát is muszáj volt egyben elolvasnom, megvártam, amíg kiadják ehhez a harmadik részt is, és csak most fogok majd nekiállni. Egyébként van olyan jó, mint a Sötét Erő Trilógia?

Januári angol megjelenések

 Megjelenésekről nem irkálok olyan gyakran, mint szeretnék, angol publikációkról meg aztán végképp nem, szóval jöjjön most egy hiánypótló poszt.

Januárra viszonylag kevés könyvet néztem ki (relatíve:P):

 Cynthia Hand: Boundless (Unearthly 3)

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mostanában fogom sorra keríteni, inkább várok kritikákat, mert a heveny YA fantasy undorom még mindig tombol (még ha ez a várólistáimon nem is látszik :) ). Pedig én még a második részt is szerettem, de még sincs hozzá kedvem...












 Gayle Forman: Just One Day

Lehet, hogy jobb lenne megvárni, amíg kijön ennek is a második része? Téma alapján könnyebbnek tűnik egyébként, mint az írónő magyarul is megjelent kötetei.












 Kristin Halbrook: Nobody But Us

Úh, ez nagyon jól hangzik, bár néhány kritika eléggé lehúzza. De ez nem fog eltántorítani, ahhoz túl ígéretes a sztori!














 Ally Carter: Double Crossed (A Spies and Thieves Story)

Ally megcsinálta! Sok rajongó ábrándozik arról, hogy kedvenc írónőjének két sorozata crossovert kap, ezúttal azonban valóságról beszélünk. A Gallagher lányok és a Heist Society főszereplői (Macey és Hale) kénytelenek összefogni ebben a novellában, úgyhogy minden Gallagher rajongó essen neki, és akkor meglátjátok, hogy a Heist Society mennyire awesome! (Ha már nekem senki nem hisz, pedig évek óta mondogatom...)

Jessi Kirby: In Honor

 A roadtripes könyvek mostanában kezdenek felfutni kint, nekem pedig az utazásmániám miatt különösen fekszik a zsáner, mégis rendszeresen mellényúlok (kivéve egy Amy and Roger's Epic Detour-t, az nagyon jó volt). Ez a regény viszont nagyon ígéretesen hangzott, és a borítója.... ah! (Most mondhatnám, hogy sekélyes vagyok ilyen téren, de úgyis tudjátok :D.)

Honor épp most veszítette el a bátyját, Finnt, aki katona volt Irakban, azonban a temetés után pár nappal kap egy levelet Finntől, amit még halála előtt adott fel. A levélben két jegy van a popsztár Kyra Kelley utolsó koncertjére, és Honor úgy dönt, tartozik annyival a bátyjának, hogy elmegy. Azonban mikor útnak indulhatna, a kocsijában találja Finn legjobb barátját Rusty-t, teljesen kiütve. Így aztán vele együtt indul útnak  a lány...

 Ebből a könyvből pont az hiányzott, amitől egy roadtrip jó lesz. A tájleírás, a hangulat, az életérzés. Nem is nagyon foglalkoztak vele a szereplők, hogy hol vannak éppen, maximum az égről volt néha egy kis sablon leírás, de az meg bárcsak ne lett volna! Ettől még nincs kizárva, hogy ez egy jó könyv, hiszen a komoly téma is adott, amivel bőven lehetne mit kezdeni. És mikor megláttam a Sarah Dessen ajánlást az első lapokon, akkor tényleg azt hittem, hogy itt is jól lesz megírva a gyász és a továbblépés. De ez sem jött össze.

 Honor a szokásos hősnő, láttuk már ezt a típust nyolcmilliószor. Rusty kicsit jobb, de ő meg ritkán jut szóhoz. A többiek igen haloványak, kivéve Wyle-t, aki az egyetlen emlékezetesre megírt mellékszereplő. Szóval szereplők terén sem kell csodát várni, nem idegesítőek, csak nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz velük.

 A történet nem rossz, van néhány kifejezetten jó jelenet, főleg a Wyle-ékkal való találkozás, meg a monszun, ekkor átjött valami az utazás hangulatából. Viszont a végén az írónő mindenáron a romantikus szálat erőltette, pedig nagyon nem ide való volt. És Honor is eléggé meghülyült a befejezésre, elég szemét dolgokat csinált.

Szóval nem igazán jött be a regény, éppen olvasható, de semmiképp sem jó.

Nyelvezet: 2,5/5 Szokásos YA, könnyű belerázódni.