Már megint Elkeles-szel együtt emlegették ezt a könyvet, amikor legutóbb ez történt végül el sem olvastam az adott regényt (már a címére sem emlékszem), mert megjelenés után annyira rossz kritikák jöttek róla Elkeles rajongóktól. Na, most viszont teljesen helyénvaló a hasonlítgatás. Mert olyan, mint Elkeles. De mégsem olyan. De olyan jó!
A sztori két nem éppen gondtalan életű tinédzserről szól, akiket a legnehezebb időkben sodor egymás mellé az élet...
Echo legelső mondata a könyvben nagyjából így hangzik: "Az apám irányítás mániás, gyűlölöm a mostohaanyámat, a bátyám halott, és az anyám... nos... neki problémái vannak. Szerinted mégis hogy érzem magamat?" Echónak ráadásul sebhelyek vannak a karjain, egy olyan esemény miatt, amire nem bír emlékezni.
Noah élete szintén nem egy leányálom, mióta a szülei meghaltak az állam különböző családoknál próbálta elhelyezni őt, de mindig kiderült, hogy a gondozóknak csak a pénz kellett. Ráadásul a testvéreit, családja megmaradt részét is elszakították a fiútól, mivel Noah-t a rendszer problémásnak ítélte. A fiú legfőbb célja, hogy miután befejezte a középiskolát megszerezze testvérei felügyeleti jogát. Addig azonban még baj nélkül ki kell húznia a végzős év vissza lévő részét.
Noah-ban és Echóban egyetlen közös van, az új terapeuta az iskolában. Mrs. Collins ráveszi őket, hogy Echo korrepetálja a fiút, így azonban olyan eseményeket, érzéseket, feszültségeket szabadít el, amikre senki nem számított...
Az alapszituáció (komoly problémákkal küzdő jó lány és rossz fiú őrülten egymásba szeret) ugyanaz, mint az általam agyon dicsért Perfect Chemistryben, de ez a regény mégis nagyon más! Leginkább az írónő stílusa miatt. Egészen más atmoszférát teremt, mint Elkeles, míg azt a könyvet mindig a vörös és narancssárga színekkel asszociálom, addig itt inkább a kék, zöld, barna ugrik be. Persze szenvedély az itt is van bőven, de valahogy kevésbé nyomja el a problémákat, a hideg realitás végig ott marad. És ez a könyv sokkal inkább a lelki problémákra koncentrál, nem az erőszakra.
Persze a lényeg a szerelem, és az, ahogyan két ember képes a saját problémáit háttérbe szorítva a másiknak segíteni. Őrülten szurkoltam hőseinknek, hogy sikerüljön valahogy egyben tartaniuk az életüket, és egymást, anélkül, hogy fel kéne áldozniuk a kapcsolatukat. Nagyon szépen tud írni McGarry, arról, hogy mennyire számíthatnak egymásra, még ha időnként ezt a bizonyosságot a hőseink fejében el is nyomja a kétely.
Váltott nézőpontos a regény, az ilyen típusú sztoriknál ez a létező legjobb választás. Echónál és Noah-nál is nagyon jó a stílus, Echo finom szarkazmusba folytja a kétségbeesését, Noah pedig dühös, pokolian dühös az egész életre, és ezt nem is próbálja titkolni. Érdekes volt, hogy mindketten mennyivel erősebbnek látják a másikat, mint saját magukat.
A mellékszereplőket is csak dicsérni tudom, senki sem fekete-fehér, csak emberek. Különösen szerettem Lilát, és Echo apjának karaktere is remekül megrajzolt, nagyon életszagú. De a többiek is egytől egyig emlékezetesek maradnak.
A történetszövést még ki kell emelnem, az információkat nagyon jól időzítve adagolja, vagy épp zúdítja a nyakunkba az írónő. Nekünk is ad lehetőséget a találgatásra, bár igazából nem a múltban történtek az igazán fontosak, hanem az, hogy hőseink megtanuljanak azzal együtt élni, és továbblépni.
Egyébként meg nem létezik, hogy McGarry elsőkönyves! Ilyet egyetlen elsőkönyves írónő sem tud! Az első mondattól az utolsóig odaragasztott a szavaihoz, és az út alatt mindenféle érzelmet váltott ki belőlem, erre csak kevesen képesek
Nyelvezet: 2,5/5 Könnyű, nyugodtan vágjatok bele!
Ui.: A végén fel van sorolva, hogy milyen számok inspirálták az írónőt, én is ezeket hallgattam, miközben ezt írtam. Ez Echo és Noah dala:
Most találtam ide hozzád, és molyon pont megakadt a szemem a könyvön! Hála ennek a bejegyzésnek, már biztosan elolvasom! Hogy mikor az kétséges, de még az évben sort kerítek rá!
VálaszTörlésJó kis bejegyzés lett, gratula hozzá! :):):)
Köszi! És örülök, hogy ide találtál!:D
TörlésSzurkolok, hogy neked is tetsszen majd a regény!:)