On Sai: Calderon

Nem tanulok. Egyszerűen nem tanulok a saját hibáimból. De ezennel itt ünnepélyesen kijelentem, hogy ha legközelebb magyar írónő sci-fijébe botlok, akkor azonnal, repülőrajttal rávetem magam! Mert eddig még csak jókat olvastam ilyen íróktól (Raana Raas, Sansa, és most On Sai). Ez meg aztán főleg... de ne szaladjunk annyira előre!

Calderon elvesztette a rangját, a családját, és most a feleségét is. De hiába akar öngyilkos lenni, valami felsőbb erő ebben folyton megakadályozza (aztán persze kiderül, hogy a felsőbb erő a sógor). Meg egy úriember egyébként sem temetkezik hitelből, úgyhogy Calderon elmegy egy kapitányi meghallgatásra, ahol meglepetésére ő kapja meg a pozíciót. A hajón a tiszti kar persze utálja a taknyos kölyköt, aki a tisztes korú másodkapitány helyett szerezte meg a posztot, nyilván protekcióval. Calderont ez azonban a legkevésbé sem izgatja, neki csak egy hónapot kell kibírnia, aztán mehet Mara, a felesége után. De persze az élet sosem úgy alakul, ahogy a kapitány eltervezi... ugyanis egy japán kadétlánynak, egy gyilkos vírusnak, az anarchistáknak, és a birodalom főnemeseinek is célja van a férfival.

Mindig mondom, hogy nem szeretem a sci-fiket, de ez egyre nagyobb hülyeségnek hangzik számból, mert ezt a regényt megint agyon fogom dicsérni  Persze nem a sci-fi szál miatt, mert az szerencsére nem túl jelentős, nincsenek hosszú tudományos magyarázatok, meg bonyolult űrkütyük, van viszont egy csomó összeesküvés, politikai machináció, és persze Játszma, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam.

De a regény legnagyobb erőssége egyértelműen Calderon kapitány. Egyszerűen odavagyok azokért a hősökért, akik levegő helyett észt tartanak a fejükben, Calderon pedig épp ilyen. Az rögtön kiderül, hogy van stílusa a pasinak, és az emberekkel is úgy tud játszani, ahogy épp kedve tartja, egyszerűen intellektuálisan annyira felette áll a többieknek. Emellett meg még valami furcsa becsület-féle is van benne. Na, nekem kábé ennyi volt, itt már elvesztem.

Aztán a második részben kiderül (a regény több részre van osztva, de mivel hónapokkal ezelőtt olvastam, már nem emlékszem pontosan hányra), hogy addig még semmit sem láttunk, mert ha Calderon igazán játszik, nos, akkor övé a pálya! Ő a játékosok egyik legjobbika, ezer arca van, de az igazit csak nagyon kevesen látják. A kedvenc részem volt, amikor Alder-rel csatározott, úgy, hogy a zsoldos még csak nem is tudott róla, hogy ki is fogja a póráz végét (pedig mekkora lépéselőnye volt..). Itt már hangosan ujjongtam, valami eszméletlen volt, ahogy Calderon még akkor is lazán irányítgatott egy rakás embert, amikor ott sem volt. Briliáns alak, na. Minden szavának, mozdulatának, még ezek hiányának is konkrét célja volt, és a kapitány sosem téveszt célt.

A többi szereplő is emlékezetes, bár igazán azok emelkednek ki, akik felérnek szellemi képességek terén a főhőshöz. Egyszer szívesen megnézném, hogy mi történik, ha az apjával igazán egymásnak feszül az akaratuk. Nem lenne gyenge szócsata, az biztos!:D

A humor engem egy kicsit Rejtőre emlékeztetett a párbeszédeknél, még Calderon is idézte néha a bivalyerős Rejtő hősöket, akiket egyszerűen nem lehet legyűrni. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan, a leírásoknál közük nincs egymáshoz, de mégis volt valami fura deja vu-m néha.

Szóval epekedek valami folytatásért. Vagy igazából bármiért az írónő tollából, mert ez egy veszett élvezetes sztori volt!

John Green: Alaska nyomában

 Asszem, bírom John Greent. Mert más. Mert valahogy van benne valami igazi. Mert érzem, hogy ugyan lehetne még jobb is, de így se semmi.

 Ez a második könyvem tőle, a Katherine a köbön (az első) egy nagyon szórakoztató regény volt, sok-sok poénnal, a Nagy Elmélettel, és függvényekkel (én bírtam ezeket is, a függvények jók :D). Az Alaska nyomában szintén vicces, de ezúttal némi filozofikus töltetet is kapunk, és ettől vitathatatlanul több lesz a Katherinnél.

 Milesnak nincsenek barátai, unja az életét, ezért elindul megkeresni a Nagy Talánt. Ezt úgy tervezi megvalósítani, hogy egy bentlakásos iskolába iratkozik be. Ahol találkozik az Ezredessel, Alaskával, Takumival, és az élete fenekestől felfordul....

 És többet nem mondok, az eredeti fülszöveg túl sokat lő le. Konkrétan a regény felénél lévő fordulatot, úgyhogy szerintem kerüljétek a könyv fülét, amennyire tudjátok.

 Mit is mondhatnék? (Ja, még mindig "írói" válságban szenvedek.)

 A szereplőkről talán ezt-azt. Miles nem kicsit hasonlított Colinra (a Katherinből), pedig nagyon más az érdeklődésük és beállítottságuk, de valahogy mégis azt éreztem, hogy Colin akár Miles pár évvel idősebb változata is lehetne. Alaska nem nyert meg magának, tényleg szeszélyes volt, és senki nem érdekelte saját magán kívül. Igaz, ezt fel is vállalta. Az Ezredes a maga 150 centijével viszont fene érdekes figura, szegény nem engedhette meg magának, hogy nagyobbra nőjön. Az Ezredest és Milest azért igencsak megszerettem a végére.

 A történet nem egy nagy durranás, és az egyetlen csavart, ami igazán mellbevágó lehetne, a fülszöveg gyakorlatilag ellövi. De mégis jó arról olvasni, ahogy a Culver Creekben tengetik életüket a hőseink, és a bagózás és ivás közé néha beiktatnak néhány ötletes csínyt. Valahogy Green úgy tud írni a bentlakásos sulibeli életről, hogy nagyon életszerűnek, igazinak hat az egész. Pedig közben sokszor abszurd, de talán az élet is az (ne aggódjatok, a bölcsességeimnek ebben a posztban ez volt az eleje és a vége is).

Aztán a komolyabb témák is előkerülnek, de mivel nem akarok semmit elárulni, ezért ezeket inkább nem részletezném, de el lehet rajtuk filózni elég sokat.

 Összességében élveztem ezt a regényt, John Green egészen máshogy ír ifjúsági regényt (és még véletlenül sem YA-t), mint a "többiek", van benne eredetiség és stílus. Csak ajánlani tudom!

(A borító tényleg szörnyű.)

Mindenféle

 Nagyon hanyagolom mostanában a blogot, amiért leginkább a nyári tunyaságot teszem felelőssé, meg azt, hogy újabban inkább olvasok, mint posztot írok.

 Még a blog szülinapját is elfelejtettem (májusban volt), úgyhogy most jelezem, betöltöttük a negyediket.:) De ennek valahogy már nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint az előzőeknél, ahogy ezt az elfelejtés is indikálja.

Rengeteg mindenről írhatnék posztot, vagy akár a halom félkész bejegyzést is publikálhatnám, ha venném a fáradtságot, hogy kicsit gatyába rázzam őket. Előbb utóbb rászánom majd magam, asszem.

Hogy valami kézzelfoghatóról is szóljon ez a szösszenet, mutatok egy előzetest:

 A könyv 15-16 éves koromban nagyon nagy hatással volt rám, olyan igazi mellbevágós, földhöz kenős regény volt ez számomra, a maga sötét atmoszférájával (akkoriban annak tűnt), és problémás helyzeteivel. Újraolvasni mondjuk azóta se mertem, már biztosan nem lenne ugyanaz az élmény, úgyhogy inkább csak megőrzöm a jó emlékeket. A magyar címe: Majd újra lesz nyár... (imádtam még a címét is).

Borítómánia

Mary Simses: The Irresistible Blueberry Bakeshop & Café

Szerintem ezt valakinél már láttam borítórovatban, de annyira tetszik, hogy muszáj nekem is kipakolnom.:)

Borítómánia

Jennifer Echols: Dirty Little Secret

Brent Weeks: A fekete prizma

Brent Weeks a kedvenc fantasy írom. Kicsit aggódtam, hogy Éjnagyal trilógia egyszeri szárnyalás volt nála, de ez a regény meggyőzött, hogy akármit is ír ez a pasi, az nekem kötelező. Mert ez már megint valami rohadt jó volt.

"Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden a béke és a háború, az időjárás és az aratás a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska. Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…"

Egyszerűen imádom Weeks stílusát. Nincs még egy fantasy író, aki 130 oldal alatt annyira meg tudná szerettetni velem a szereplőit, mint ő. Gavint tényleg nem lehet nem imádni, az okos főhősök a gyengéim. Kip eleinte nehezen kedvelhető, de aztán kiderül, hogy nem semmi humora van a srácnak, és még komoly jellemfejlődésre is képes. A többi szereplő is érdekes, még ha a jellemük egy kicsit el is halványul a két főszereplő mellett, a motivációik akkor is veszett érdekessé teszik őket, és az olvasó már alig várja, hogy kiderüljön, mi lesz ebből a katyvaszból.

A mágiarendszer nagyon egyedi (nekem), el nem tudom képzelni, hogy ez hogyan pattant ki az író fejéből.:) A lényeg, hogy különböző színekből öntenek mindenféle dolgokat a színmágusok, vagyis a fontosabb szereplők. Aztán persze ez egy "kicsit" jobban ki van fejtve, és el van mélyítve, de ezt fedezzétek fel olvasás közben! Ráadásul nem kell belezavarodni a magyarázatokba sem, ezúttal sokkal tisztábban vázolja fel a világot és a szereplőket az író, mint Az Árnyak útjánban (Éjangyal 1), ahol első olvasáskor azért rendesen el voltam veszve 150 oldalon keresztül.

A történet maga talán egy hangyányival gyengébb, mint az Árnyak útján sztorija, de lehet, hogy csak azért, mert a nagy fordulat itt sokkal hamarabb megtörténik, és van időnk megemészteni. Egyébként a nagy fordulat nem lenne annyira jó, ha nem lenne ilyen magas szintű a karakterábrázolás, így viszont rendesen földhöz vágott. pedig megfordult a fejemben ez az eshetőség, de még így is nehéz volt megbarátkozni az események ilyetén alakulásával.

Egyébként rengeteg érdekes szál van még a sztoriban, ezekből sok nincs kifejtve az első kötetben, de nyilván az ezt követőkben más lesz a helyzet. Mert ez egy 4 részes sorozat, aminek nálunk nem tudom mikor jön a folytatása, de kint már megjelent a második kötet.

Összességében ez egy tényleg lerakhatatlan regény volt, de ennél az írónál már hozzászoktam, hogy akkor érdemes nekiállni a könyveinek, amikor az embernek van egy egész napja, amit csak az olvasásra fordít. Én reggel 10-től aznap éjfélig olvastam, kevés megszakítással. A kedvenceim közé ez a sorozat is minden valószínűség szerint be fog lépni.

Kelley Armstrong: Darkness Rising Series

 Szóval az a nagy helyzet, hogy még mindig nem nagyon jön az ihlet a könyv véleményezős posztokhoz, az egyik tök jó Georgette Heyer könyvről is próbáltam írni, de annyira kritikán aluli lett az egész, hogy kivágtam a kukába. Jelenleg a második vázlat készül, de ez se halad sokkal jobban.

 De most nem erről kéne habognom, hanem a Sötét Erők trilógia spinoffjáról, ami a Darkness Rising címre hallgat. Igyekszem.

 Salmon Creek egy egészen kis város Kanadában, Vancouver Islanden, gyakorlatilag a semmi közepén. Itt él Maya Delaney, szinte teljes idillben. Persze vannak furcsaságok a kisvárosban, de a Maya-ék nem sokat törődnek vele, hiszen egész életükben csak ezt ismerték. Aztán egy nap felbukkan egy újságíró, és olyan információkat kezd el csepegtetni nekik, amik hatására kénytelenek lesznek mindent megkérdőjelezni az eddigi életükkel kapcsolatban...


 A Sötét Erőket imádtam, a sztori, de főleg a szereplők miatt. És mivel ez annak a spinoffja, ezért nem volt kérdéses, hogy ezt is elolvasom. Nemrég kijött a trilógia utolsó része, ideje volt tehát nekiállni. (Mindenképp egybe érdemes olvasni a három részt, ez fokozza az élményt.) Nem vártam, hogy annyira jó lesz, mint a Sötét Erők (a spinoffok szinte mindig gyengébbek), de egy csavaros, érdekes, izgalmas, pörgős történetre számítottam.

 Ehhez képest az első rész (The Gathering) nagyon lassú volt, konkrétan a természetfeletti szál a regény háromnegyedénél jelent meg. Nem mondom, hogy addig unalmas volt, de senkinek nem kellett közelharcot vívnia velem, hogy elrángasson a könyv mellől.

 A második rész szöges ellentétben állt az elsővel, egy nagy rohanás volt az egész. Rengeteg adrenalin, üldözés, menekülés, összecsapás, rejtőzködés szerepelt benne. Meg egy olyan mondat, amitől nagyon megszerettem a részt: "We have to find them." Mármint a Genesis Projekt résztvevőit (Chloe-ékat).

 Aztán a  lezáró kötetben gyakorlatilag végig azt vártam, hogy mikor bukkannak végre fel a Genesis alanyok. Ez a rész egyébként a közép utat járta, volt benne sok történés, rohanás, de nem annyit, mint a másodikban, itt több idő jutott a magyarázatokra, ahogy az egy lezáró kötettől el is várható. És felbukkantak a Sötét Erők birtokosai is.

 Maya, a főszereplő nagyon határozott, erős egyéniség, igazi kemény csaj. Meg kemény fejű is. Chloét sokkal jobban szerettem, az ő személyisége sokkal kedvelhetőbb volt számomra. Ugyanakkor örülök, hogy az írónő nem próbálta meg replikálni az első trilógia hősnőjét. De akkor se igazán bírtam Mayát. Daniel, és Rafe nevezhető talán még főhősnek, velük nem volt gondom, de annyira jól megírtnak se nevezném őket, meg se közelítették Dereket és Simont, sokkal kevésbé éltek, sokkal sablonosabbak voltak.

 A történet itt is tele van csavarokkal, és a Sötét Erőkhöz való kapcsolódási pontokat is értékeltem, csak sajnos nem mindegyiket értettem, mivel azokat a könyveket jó másfél éve olvastam. Pedig olyan jó kis elméleteket lehetett volna gyártani, ha kicsit több mindenre emlékszem.

 Összességében nem rossz ez a sorozat, az biztos, hogy az átlag YA-t messze felülmúlja, ugyanakkor az eredeti könyvektől is messze jár, annyira nem remek. De mindenképp olvasásra ajánlom, én négy nap alatt végeztem a három regénnyel. Szóval "eléggé" olvasmányos.:)