2013. augusztus 21., szerda

On Sai: Calderon

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetikNem tanulok. Egyszerűen nem tanulok a saját hibáimból. De ezennel itt ünnepélyesen kijelentem, hogy ha legközelebb magyar írónő sci-fijébe botlok, akkor azonnal, repülőrajttal rávetem magam! Mert eddig még csak jókat olvastam ilyen íróktól (Raana Raas, Sansa, és most On Sai). Ez meg aztán főleg... de ne szaladjunk annyira előre!

Calderon elvesztette a rangját, a családját, és most a feleségét is. De hiába akar öngyilkos lenni, valami felsőbb erő ebben folyton megakadályozza (aztán persze kiderül, hogy a felsőbb erő a sógor). Meg egy úriember egyébként sem temetkezik hitelből, úgyhogy Calderon elmegy egy kapitányi meghallgatásra, ahol meglepetésére ő kapja meg a pozíciót. A hajón a tiszti kar persze utálja a taknyos kölyköt, aki a tisztes korú másodkapitány helyett szerezte meg a posztot, nyilván protekcióval. Calderont ez azonban a legkevésbé sem izgatja, neki csak egy hónapot kell kibírnia, aztán mehet Mara, a felesége után. De persze az élet sosem úgy alakul, ahogy a kapitány eltervezi... ugyanis egy japán kadétlánynak, egy gyilkos vírusnak, az anarchistáknak, és a birodalom főnemeseinek is célja van a férfival.

Mindig mondom, hogy nem szeretem a sci-fiket, de ez egyre nagyobb hülyeségnek hangzik számból, mert ezt a regényt megint agyon fogom dicsérni  Persze nem a sci-fi szál miatt, mert az szerencsére nem túl jelentős, nincsenek hosszú tudományos magyarázatok, meg bonyolult űrkütyük, van viszont egy csomó összeesküvés, politikai machináció, és persze Játszma, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam.

De a regény legnagyobb erőssége egyértelműen Calderon kapitány. Egyszerűen odavagyok azokért a hősökért, akik levegő helyett észt tartanak a fejükben, Calderon pedig épp ilyen. Az rögtön kiderül, hogy van stílusa a pasinak, és az emberekkel is úgy tud játszani, ahogy épp kedve tartja, egyszerűen intellektuálisan annyira felette áll a többieknek. Emellett meg még valami furcsa becsület-féle is van benne. Na, nekem kábé ennyi volt, itt már elvesztem.

Aztán a második részben kiderül (a regény több részre van osztva, de mivel hónapokkal ezelőtt olvastam, már nem emlékszem pontosan hányra), hogy addig még semmit sem láttunk, mert ha Calderon igazán játszik, nos, akkor övé a pálya! Ő a játékosok egyik legjobbika, ezer arca van, de az igazit csak nagyon kevesen látják. A kedvenc részem volt, amikor Alder-rel csatározott, úgy, hogy a zsoldos még csak nem is tudott róla, hogy ki is fogja a póráz végét (pedig mekkora lépéselőnye volt..). Itt már hangosan ujjongtam, valami eszméletlen volt, ahogy Calderon még akkor is lazán irányítgatott egy rakás embert, amikor ott sem volt. Briliáns alak, na. Minden szavának, mozdulatának, még ezek hiányának is konkrét célja volt, és a kapitány sosem téveszt célt.

A többi szereplő is emlékezetes, bár igazán azok emelkednek ki, akik felérnek szellemi képességek terén a főhőshöz. Egyszer szívesen megnézném, hogy mi történik, ha az apjával igazán egymásnak feszül az akaratuk. Nem lenne gyenge szócsata, az biztos!:D

A humor engem egy kicsit Rejtőre emlékeztetett a párbeszédeknél, még Calderon is idézte néha a bivalyerős Rejtő hősöket, akiket egyszerűen nem lehet legyűrni. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan, a leírásoknál közük nincs egymáshoz, de mégis volt valami fura deja vu-m néha.

Szóval epekedek valami folytatásért. Vagy igazából bármiért az írónő tollából, mert ez egy veszett élvezetes sztori volt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése