On Sai: Calderon

Nem tanulok. Egyszerűen nem tanulok a saját hibáimból. De ezennel itt ünnepélyesen kijelentem, hogy ha legközelebb magyar írónő sci-fijébe botlok, akkor azonnal, repülőrajttal rávetem magam! Mert eddig még csak jókat olvastam ilyen íróktól (Raana Raas, Sansa, és most On Sai). Ez meg aztán főleg... de ne szaladjunk annyira előre!

Calderon elvesztette a rangját, a családját, és most a feleségét is. De hiába akar öngyilkos lenni, valami felsőbb erő ebben folyton megakadályozza (aztán persze kiderül, hogy a felsőbb erő a sógor). Meg egy úriember egyébként sem temetkezik hitelből, úgyhogy Calderon elmegy egy kapitányi meghallgatásra, ahol meglepetésére ő kapja meg a pozíciót. A hajón a tiszti kar persze utálja a taknyos kölyköt, aki a tisztes korú másodkapitány helyett szerezte meg a posztot, nyilván protekcióval. Calderont ez azonban a legkevésbé sem izgatja, neki csak egy hónapot kell kibírnia, aztán mehet Mara, a felesége után. De persze az élet sosem úgy alakul, ahogy a kapitány eltervezi... ugyanis egy japán kadétlánynak, egy gyilkos vírusnak, az anarchistáknak, és a birodalom főnemeseinek is célja van a férfival.

Mindig mondom, hogy nem szeretem a sci-fiket, de ez egyre nagyobb hülyeségnek hangzik számból, mert ezt a regényt megint agyon fogom dicsérni  Persze nem a sci-fi szál miatt, mert az szerencsére nem túl jelentős, nincsenek hosszú tudományos magyarázatok, meg bonyolult űrkütyük, van viszont egy csomó összeesküvés, politikai machináció, és persze Játszma, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam.

De a regény legnagyobb erőssége egyértelműen Calderon kapitány. Egyszerűen odavagyok azokért a hősökért, akik levegő helyett észt tartanak a fejükben, Calderon pedig épp ilyen. Az rögtön kiderül, hogy van stílusa a pasinak, és az emberekkel is úgy tud játszani, ahogy épp kedve tartja, egyszerűen intellektuálisan annyira felette áll a többieknek. Emellett meg még valami furcsa becsület-féle is van benne. Na, nekem kábé ennyi volt, itt már elvesztem.

Aztán a második részben kiderül (a regény több részre van osztva, de mivel hónapokkal ezelőtt olvastam, már nem emlékszem pontosan hányra), hogy addig még semmit sem láttunk, mert ha Calderon igazán játszik, nos, akkor övé a pálya! Ő a játékosok egyik legjobbika, ezer arca van, de az igazit csak nagyon kevesen látják. A kedvenc részem volt, amikor Alder-rel csatározott, úgy, hogy a zsoldos még csak nem is tudott róla, hogy ki is fogja a póráz végét (pedig mekkora lépéselőnye volt..). Itt már hangosan ujjongtam, valami eszméletlen volt, ahogy Calderon még akkor is lazán irányítgatott egy rakás embert, amikor ott sem volt. Briliáns alak, na. Minden szavának, mozdulatának, még ezek hiányának is konkrét célja volt, és a kapitány sosem téveszt célt.

A többi szereplő is emlékezetes, bár igazán azok emelkednek ki, akik felérnek szellemi képességek terén a főhőshöz. Egyszer szívesen megnézném, hogy mi történik, ha az apjával igazán egymásnak feszül az akaratuk. Nem lenne gyenge szócsata, az biztos!:D

A humor engem egy kicsit Rejtőre emlékeztetett a párbeszédeknél, még Calderon is idézte néha a bivalyerős Rejtő hősöket, akiket egyszerűen nem lehet legyűrni. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan, a leírásoknál közük nincs egymáshoz, de mégis volt valami fura deja vu-m néha.

Szóval epekedek valami folytatásért. Vagy igazából bármiért az írónő tollából, mert ez egy veszett élvezetes sztori volt!

John Green: Alaska nyomában

 Asszem, bírom John Greent. Mert más. Mert valahogy van benne valami igazi. Mert érzem, hogy ugyan lehetne még jobb is, de így se semmi.

 Ez a második könyvem tőle, a Katherine a köbön (az első) egy nagyon szórakoztató regény volt, sok-sok poénnal, a Nagy Elmélettel, és függvényekkel (én bírtam ezeket is, a függvények jók :D). Az Alaska nyomában szintén vicces, de ezúttal némi filozofikus töltetet is kapunk, és ettől vitathatatlanul több lesz a Katherinnél.

 Milesnak nincsenek barátai, unja az életét, ezért elindul megkeresni a Nagy Talánt. Ezt úgy tervezi megvalósítani, hogy egy bentlakásos iskolába iratkozik be. Ahol találkozik az Ezredessel, Alaskával, Takumival, és az élete fenekestől felfordul....

 És többet nem mondok, az eredeti fülszöveg túl sokat lő le. Konkrétan a regény felénél lévő fordulatot, úgyhogy szerintem kerüljétek a könyv fülét, amennyire tudjátok.

 Mit is mondhatnék? (Ja, még mindig "írói" válságban szenvedek.)

 A szereplőkről talán ezt-azt. Miles nem kicsit hasonlított Colinra (a Katherinből), pedig nagyon más az érdeklődésük és beállítottságuk, de valahogy mégis azt éreztem, hogy Colin akár Miles pár évvel idősebb változata is lehetne. Alaska nem nyert meg magának, tényleg szeszélyes volt, és senki nem érdekelte saját magán kívül. Igaz, ezt fel is vállalta. Az Ezredes a maga 150 centijével viszont fene érdekes figura, szegény nem engedhette meg magának, hogy nagyobbra nőjön. Az Ezredest és Milest azért igencsak megszerettem a végére.

 A történet nem egy nagy durranás, és az egyetlen csavart, ami igazán mellbevágó lehetne, a fülszöveg gyakorlatilag ellövi. De mégis jó arról olvasni, ahogy a Culver Creekben tengetik életüket a hőseink, és a bagózás és ivás közé néha beiktatnak néhány ötletes csínyt. Valahogy Green úgy tud írni a bentlakásos sulibeli életről, hogy nagyon életszerűnek, igazinak hat az egész. Pedig közben sokszor abszurd, de talán az élet is az (ne aggódjatok, a bölcsességeimnek ebben a posztban ez volt az eleje és a vége is).

Aztán a komolyabb témák is előkerülnek, de mivel nem akarok semmit elárulni, ezért ezeket inkább nem részletezném, de el lehet rajtuk filózni elég sokat.

 Összességében élveztem ezt a regényt, John Green egészen máshogy ír ifjúsági regényt (és még véletlenül sem YA-t), mint a "többiek", van benne eredetiség és stílus. Csak ajánlani tudom!

(A borító tényleg szörnyű.)

Mindenféle

 Nagyon hanyagolom mostanában a blogot, amiért leginkább a nyári tunyaságot teszem felelőssé, meg azt, hogy újabban inkább olvasok, mint posztot írok.

 Még a blog szülinapját is elfelejtettem (májusban volt), úgyhogy most jelezem, betöltöttük a negyediket.:) De ennek valahogy már nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint az előzőeknél, ahogy ezt az elfelejtés is indikálja.

Rengeteg mindenről írhatnék posztot, vagy akár a halom félkész bejegyzést is publikálhatnám, ha venném a fáradtságot, hogy kicsit gatyába rázzam őket. Előbb utóbb rászánom majd magam, asszem.

Hogy valami kézzelfoghatóról is szóljon ez a szösszenet, mutatok egy előzetest:

 A könyv 15-16 éves koromban nagyon nagy hatással volt rám, olyan igazi mellbevágós, földhöz kenős regény volt ez számomra, a maga sötét atmoszférájával (akkoriban annak tűnt), és problémás helyzeteivel. Újraolvasni mondjuk azóta se mertem, már biztosan nem lenne ugyanaz az élmény, úgyhogy inkább csak megőrzöm a jó emlékeket. A magyar címe: Majd újra lesz nyár... (imádtam még a címét is).