Borítómánia

Oké, szóval nem vagyok túl változatos, megint tengerpart+lány összeállítású borítót találtam. De olyan jó! Meg a címe is!

Sarah Dessen: Altatódal

Dessent régóta szeretem (micsoda extázisban volt részem, mikor hosszas várakozás után anno rábukkantam a Tökéletesre a könyvtárban, és még nem is tudtam, mi vár rám!). Már évek óta ácsingóztam egy újabb könyvére magyarul, és most végre a Könyvmoly összekapta magát, és kihozta az Altatódalt.

"Remy mindig tudja, mikor kell megtartania „A Beszéd”-et egy srácnak - rögtön azután, hogy az első romantikus roham lecseng, de még mielőtt a dolgok túl komolyra fordulnának. Számtalan fiúval járt már, és rengeteget tanult az anyjától is, aki éppen az ötödik férjét fogyasztja. De akkor miért van az, hogy valahogy sehogy sem akarja ejteni Dextert? Pedig a srác olyan esetlen. Ráadásul zenész - épp úgy, mint Remy apja, akit a lány sohasem ismert, mert a férfi lelépett, még mielőtt ő megszületett volna. Lehetséges volna, hogy Remy kapcsolatokra vonatkozó szabályai egyszerre érvényüket vesztik?"

Ez most villám értékelés lesz, egyelőre nincs energiám hosszabbat írni, habár a könyv megérdemelné.
Kicsit féltem, hogy kinőttem én már Dessenből. Ha évekig nem olvasok valakitől, akkor hiába volt nagy kedvenc az illető, mindig kétségeim támadnak. De rájöttem, hogy Dessen nem korfüggő, legalábbis annyira biztosan nem, hogy csak egy-két évig tetsszen az embernek. Ez ifjúsági szerzőnél igencsak jó dolog.

Ami a leginkább tetszett, az a stílus, már el is felejtettem, hogy milyen egy jó is Dessen regény! El tudja érni, hogy hangosan kacagjak a lökött helyzeteken (imádtam a Truth Squad minden tagját, kivéve persze Tedet, annyira idióták, a szó legjobb értelmében :D), de ha komolyabb dolgok kerülnek az asztalra, azzal is nagyon jól bánik (pl. Remy kényszerességénél).

Dexter pedig telitalálat, természetesen! Olyan aranyosan tökéletlen, nem is értem, hogy mostanában a YA szerzők miért nem ilyen pasikat írnak? Ki akar mindig Mr. Tökélyről olvasni? Egyrészt unalmas, másrészt a hősnők mindenféle kisebbségi komplexust növesztenek mellette, érthető okokból. Dexter kicsit béna (az ablakos jelenet az elején oltári!), rendetlen, szétszórt, és teljességgel imádnivaló!

Remy, nos, igen, ő Remy. Találkoztam már szimpatikusabb hősnővel is, de mégis teljesen rendben volt ő is, még ha a takarítási mániáját egyszerűen képtelen vagyok is felfogni. Persze az ő esetében is a Dexterrel közös jelenetek a legjobbak. Itt szúrnám közbe, hogy Dessen nagyon tud! Mármint szerelmes jeleneteket írni, sok egyéb mellett. De lehet, hogy csak a szokásos, vacak YA-k miatt csökkent le az igényszintem, mindenesetre nagyon örültem, hogy végre nem abból állt a szerelem, hogy egy szamár érzelmi intelligenciájával rendelkező csaj (elnézést minden érzőszívű szamártól, semmi személyes, csak most ez jutott eszembe) bociszemekkel bámulja a pasit, hogy "hú, de szép vagy!". Volt valami olyan személyesség, őszinteség a Remy Dexter jelenetekben, amitől tényleg elhittem, hogy igen, ti így vagytok jól!

A történet nem tartalmaz váratlan elemeket, de ha valaki arra vágyik, akkor egész biztos nem Dessent vesz a kezébe, szóval ez nehezen róható fel a regénynek. Helyette van benne sok-sok emberség, idealizáltan, persze, de az én lelkemnek kell az ilyen. És persze a metaforákat is szerettem, az Altatódal nagyon szép keretet adott a történetnek.

(A Tökéletes szintjére soha egyetlen más Dessen regény sem fog felérni, de ez nem a könyvek miatt van, hanem azért, mert hősnővel annyira azonosulni, mint ott, azóta sem tudtam.)

Vicces, aranyos, szerethető, igazi nyári regény! Viszont komolyabb, mint egy tingli-tangli chic-lit, messze nincs meg az az érzés utána, hogy csak az időmet vesztegettem a semmire. Nekem ezzel kezdődik a nyaram! És milyen jó kezdés!

Ui.: Mégsem lett annyira villámposzt!:)

"E kis altató néhány szó, 
Egyszerű dallam csupán, 
Halkan szól e kis szobában, 
Mégis hallod, kicsi lány. 
Utadat bármerre járod, 
E dal mindig megtalál, 
S bár én, hűtlen, cserbenhagylak, 
Ő örökké társad már… "

Újra itt

Végre vége van a reggeltől estig tanulásnak (el se hiszem!:D), szóval majd megint érkeznek a posztok, várhatóan már holnaptól.:)

Richelle Mead: A szukkubusz dala

 Egyik nap éppen azon siránkoztam magamban, hogy a Golden Lily-re még várni kell egy kicsit, pedig én most annyira, nagyon azt olvasnám! Aztán eszembe jutott, hogy hát van nekem egy másik könyvem is Meadtől, méghozzá egy egészen más típusú sorozat, amit nagyon dicsérnek! Így rávetettem magam a Szukkubusz dalára...

Gergiana Kincaid egy szukkubusz, vagyis egy olyan démon, aki elszívja a férfiak életerejét. A nő Seattle-ben él, könyvesboltban dolgozik, és próbál a rendes pasikkal nem kikezdeni, csak az emberiség szemetére akar specializálódni. Azonban a halhatatlan világ felbolydul, amikor kiderül, hogy valaki megölt egy vámpírt, és rögtön Georgie lesz az első számú gyanúsított. Közben pedig hirtelen rengeteg rendes pasi lepi el a szukkubusz életét, és ő egyre nehezebben mond nemet a randikra.

... és az első 10 oldal után majdnem abba is hagytam a regényt, nagyon nem tetszett, amit olvastam. De aztán arra gondoltam, hogy ez mégiscsak az egyik kedvenc írónőm, ilyen rosszat nem írhatott, olvassuk egy kicsit tovább. És bizony jól tettem, mert utána egész más lett a stílus, Goergie-t is hamar megkedveltem, és a poénok is bejöttek.

 A sztori két legfontosabb eleme a nyomozás, és a szukkubuszunk szerelmi élete (pontosabban a szerelem hiánya). Jó az egyensúly, végig lekötött, olvasmányos, helyenként még izgalmas is volt. Nem tudnék rosszat mondani rá, van benne egy csomó jó szereplő, akiket lehet bírni (Sethet, meg Cartert különösen kedveltem, ráadásul az angyalunknak biztosan van még néhány érdekes titka, amik az én csőrömet piszkálják :) ).

 Végig elszórakoztatott a regény, biztosan nevezek a folytatásra is! Viszont azért a Vámpírakadémiától nagyon messze van ez a sorozat, például egyáltalán nincs bennem késztetés, hogy angolul folytassam, jó lesz nekem akkor is, amikor kijön magyarul. (Egyébként úgy veszem észre, hogy aki a Vámpírakadémiát nem szerette, az sok esetben zabálja ezt a sorozatot, viszont a VA rajongók annyira nincsenek ettől elájulva.)
Gyere már Golden Lily!

Borítómánia

Deb Caletti: The Story Of Us

Óh!*-*

Úgy szeretnék besétálni a borítóba!

Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai

 Egy éve lehetett, hogy a goodreads-en keresgéltem az Éjangyal trilógiához hasonló fantasy-kat, akkor ajánlotta nekem ezt a goodreads. El is kezdtem olvasni, de kb. a tizedénél feladtam. Vontatott volt, a stílusa olyan semmilyen, a szereplőket sem sikerült a szívembe zárni. Pedig a főhősök szélhámosok, akik mindenféle okos és bonyolult módon csalnak ki pénzt a városuk nemességéből. Ezt a rablós-átverős műfajt nevezik heistnak, én pedig egyszerűen meg vagyok veszve érte, szóval különösen nagy csalódásnak tűnt a regény. Aztán jött a hír, hogy az Alexandra kiadja magyarul, ami meg is történt múlt év végén. Én érthető okokból nem rohantam megvenni, viszont mikor nemrég szembetalálkoztunk a könyvtárban, úgy döntöttem mégis csak adok még egy esélyt Locke Lamorának (olyan jó neve van, szeretem az alliterációt:)), aki ezt meg is hálálta!

 Az Úri Csirkefogók Camorr egyik legkisebb és legjelentéktelenebb bandája, legalábbis az alvilág többi szereplője így hhiszi. Valójában ők az átverés mesterei, a nemesektől hatalmas összegeket csalnak ki, és ezt utána képesek eltitkolni mindenki elől. A vezetőjük Locke Lamora, aki bárkit képes megszemélyesíteni. Legújabb célpontjuknál is minden a terv szerint halad, amíg fel nem bukkan a Szürke király, aki felforgatja Camorr alvilágát, és elkezdi megölni a bandák vezetőit...

 Ez egy kifejezetten jó fantasy, csak az első 100-150 oldalon túl kell jutni ahhoz, hogy erre rájöjjünk. Mert az elején egyszerűen nem jó, ezt továbbra is fenntartom, utána viszont bőven kárpótol minden kedves olvasót az író.

 Locke-ot a regény végére egészen megszerettem, bár személyisége továbbra sincs túlárnyalva, de mégis kedvelhető. A többi szereplő között is akadtak érdekes figurák, főleg a Pók és a Szürke király. De a történet erőssége nem a szereplőkben rejlik, sokkal inkább a cselekményben.

 Miután beindul a cselekmény, alig lehet letenni a könyvet, egyszerűen odaragaszt maga elé. A Salvarákkal folytatott játszma is érdekes lett a második felére, miután néhány izgalmasabb trükk is előkerült a kalapból, gondolok itt az Éjjárókra. A Szürke király pedig kétségtelenül felkavarta az állóvizet, alaposan megbolygatva az erőviszonyokat, és végre valódi kihívás elé állítva a Csirkefogókat (ez a fordítás szörnyű, bár én sem tudnék jobbat :D).

 A világfelépítése komplex, bár én a leírásokat néha már sokalltam, főleg funkciótlanságuk miatt. Egyszerűen a legérdekesebb részeknél kezdte el Camorrt ecsetelni Lynch, én pedig tudni akartam, hogy mi lesz, nem pedig Camorr tornyainak árnyalatiról, meg magasságukról olvasni! Ugyanakkor maguk a leírások nem rosszak, csak rosszul vannak elhelyezve.

 A humor eleinte erőltetett volt, aztán belerázódott az író, és néhány olyan megjegyzés adott hősei szájába, amiken már hangosan vihogtam. A stílusról kell még megemlékezni annyiban, hogy a regény második harmadától kezdve az is egész jó lett.

 A történetnek külön erőssége, hogy elkerüli a szokásos kliséket, így ugyan előre találgatni nem nagyon lehet (illetve lehet, de minek), viszont meg tud lepni.

 A történet utolsó felvonásait kell még kiemelenem, az nagyon el lett találva. Néhány párbeszéd a végén egyszerűen zseniális (például a Pók és Locke dumái eszméletlenek: cinikus, keserű, fekete humorú és erős akaratú hősök, ha találkoznak... hátborzongatóan jó volt).

 Lynch most írt egy nagyon jó regényt, aminek olyan tetőpontot alkotott (végre valaki, aki tudja hogyan kell a cselekmény tetőpontját megírni!), amivel bebizonyította, hogy a következő könyve jó esélyjel lehet briliáns is. Szurkolok!

Ui.: Hát nem elfelejtettem a Galaxis útikalauzról posztot kreálni? Pedig elolvastam ám az első részt a törölközőnap alkalmából!:)

Jön, jön, jön!

A The Golden Lily, lánykori nevén a Bloodlines (Vérvonalak) második része! Tudjátok, ez az a Vámpírakadémia spinoff, aminek első része már magyarul is rég megjelent.

Tekintve, hogy a Vámpírakadémia az egyik kedvenc YA regénysorozatom, és tekintve a Bloodlines utolsó mondatát, iszonyatosan várom már ezt a regényt!

Június 12 a bűvös dátum, ha az Agave az előző rész tempójában adja ki ezt is, akkor pár hónap múlva magyarul is elérhető lesz.