Borítómánia

Diane Payne: Freedom's Just Another Word

Nagyon tetszik ez a hátizsákos turista feeling, ami ebből a borítóból árad. A szomorúságot a lány arcán nem tudom hova tenni, lehet hogy ahhoz el kéne olvasni a könyvet? Kár, hogy nem regény.

Cayla Kluver: A vérző hold örökösei 1-2

A klasszikus fantasy bizonyos időközönként létszükségletté válik számomra, és most épp nem nagyon volt más kéznél, úgyhogy elkezdtem Kluver kevéssé méltatott trilógiáját. Bár szerintem nem katasztrofálisan rossz, azért a jótól is biztos távolságra van.

"Hytanica és Cokyri királysága ősi ellenségei egymásnak. Hytanica királya azonban már belefáradt a harcokba, a felelősséget tovább akarja adni, és ezért mielőbb férjhez akarja adni lányát, a 17 éves Alera hercegnőt. A kiszemelt jövendőbeli jóképű, tehetséges, kiváló harcos, ám elviselhetetlenül arrogáns.
Egy nap a királyi palota kertjében elfognak egy cokyri lányt és egy fiút. Alera hercegnő és az idegen fiú között minden tiltás ellenére szerelem szövődik.Kalandjaik során nem csak a legendák erejével, hanem a felnőtté válással is meg kell küzdeniük."

Tanulós időszakban nem bánom, ha közepes könyv kerül a kezembe, így legalább nincs rá késztetés, hogy egész nap olvassak. Úgyhogy ilyen szempontból tökéletes volt a regény, minden egyéb szempontból... hát, nem igazán.

Gyorsan lehet vele haladni, leginkább azért, mert az első részben alig történik valami. Egy mondatban összefoglalva a cselekményt: a főhercegnőhősnő ül a szobájában, és mindig kapja az infókat, hogy mi történt a királyságban. Ez egy kényelmes megoldás arra, hogy ne kelljen csatákat, összecsapásokat, különböző titkos küldetéseket részletesen elmesélni, csak éppen pont ezek hiányoztak nagyon a regényből. Ha 100 oldalon keresztül készülünk egy csatára, akkor annál azért többet várnék, hogy: nyertünk (meg esetleg két bekezdést arról, hogy a hadvezérünk milyen zseniális).

A második részre viszont az egyik karakter, Steldor teljesen megváltozott, őt lehetett kedvelni, ezért ez a kötet jobban tetszett az elsőnél. Ráadásul itt Alera se a szobájában ücsörög végig, hanem ő is belekeveredik az események sűrűjébe. Csak sajna még mindig nem lép ki a tyúkeszű királykisasszony szerepéből.

Nem nagyon van egyéb mondanivalóm a két könyvvel kapcsolatban, hacsak nem az, hogy a harmadikat nem fogom elolvasni. Egyedül az érdekelt volna, hogy Alerának lesz-e annyi esze, hogy Steldort válassza. De arra jutottam, hogy azért annyira nem izgat, hogy még 500 oldalon keresztül a csaj egoizmusával töltsem az időmet. Úgyhogy utánaolvastam inkább goodreads-en, SPOILER gondoltam, ha mégis megjön az esze Steldor ügyben, akkor elolvasom. Nem jött meg. SPOILER VÉGE

Vizsga ás ZH időszakra ajánlom, egyébként nem. Ennél könnyedén lehet sokkal-sokkal színvonalasabb fantasy-t is találni. Arról nem is beszélve, hogy ez sokkal inkább mese, mint fantasy.

(Miért ez a rémség lett a második borítón???)

Maggie Stiefvater: A Hollófiúk

 Még karácsony táján olvastam a részletet, amit a Könyvmoly megosztott az olvasókkal, és akkor nagyon folytatni akartam. De mostanában próbálok minél kevesebb YA könyvet venni, igyekszem olyanokba beruházni, amiket nem csak egyszer akarok elolvasni, és ez nem tűnt többször olvasósnak. Egyébként nem is az, pedig összességében nagyon tetszett a történet.

"Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből és megszólítja őt.
A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.
De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.
Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát.A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Hollófiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."

Misztikus, ködös hangulat lengi körül a regény történéseit, és azzal már sokszor meggyűlt a bajom (Alice Hoffman, vagy Philippa Gregory esetében például), itt azonban mégis imádtam a légkört. Pedig ez a műfaj tényleg nem nekem szól, valószínűleg túl földhözragadt vagyok az élvezetéhez. Nem tudnám megmondani, hogy itt miért tetszett mégis, Stiefvater stílusának lehet köze a dologhoz, valahogy képes ezeket a dolgokat a valóság érzetétől pont olyan távolságban tartani, hogy az nekem pont jó legyen. Ez most elég homályos kijelentés, de arra gondolok, hogy amikor valaki teljesen úgy akarja eladni a boszorkányos témát, mint az élet részét, attól hülyét tudok kapni.

A szereplőket, főleg a fiúkat is bírtam, mindenki eléggé különc ahhoz, hogy kedvelni lehessen. Egyedül Adam jelent kivételt, ő sajnos többször idegesített, mint nem. Blue-ról sok mindent nem tudunk meg, nem ő az igazi főszereplő (még), ennek ellenére bírtam, bár a jellemét lehetne még árnyalni, de erre érzésem szerint sor fog kerülni a későbbiekben.

Az eddig gyakorlatilag nem létező szerelmi szál is érdekel, ezek a jövőbe pillantások megfogtak, kíváncsi vagyok, végül is mi lesz Blue-val és Gansey-vel. A nyomozás a kalandregényekre hajaz, egész ügyesen ágyazza a történelembe a rejtélyt, majd ad hozzá némi természetfeletti réteget. Tetszett ez is, bár túl sokat nem haladtunk ezen a szálon sem.

És igazából ez volt a problémám a regénnyel. A háromnegyedéig teljesen odavoltam a történetért, izgultam, szurkoltam, néha borzongtam, de aztán a tetőpont lapos lett és csalódást hagyott maga után. Azt hittem, a kötet végére messzebbre jutunk a cselekményben, ha nem is Blue látomásáig, de legalább a sír megtalálásáig. Erre fel alig történt valami, és semmire nem kaptunk választ. Úgyhogy most kicsit olyan érzésem van, mintha csak egy expozíciót olvastam volna.

Várom a második részt, mert még nagyon jó lehet ez a regényfolyam, rengeteg a lehetőség, amit remélhetőleg az írónő egy kicsit jobban kihasznál majd, mint ebben a kötetben.

Katja Millay: The Sea of Tranquility

Szeretem, amikor bejönnek a megérzéseim! Ezzel kapcsolatban pedig nagyon jó előérzetem volt.

Nastya élete a zongora volt, egészen 15 éves koráig minden napját ezzel töltötte. Aztán történt valami, és az a lány örökre eltűnt. 3 és fél évvel később Nastya új helyen próbálja folytatni az életét, új névvel, személyiséggel, külsővel. És beszéd nélkül. Több, mint egy éve nem szólt egy szót se, csak annyit kommunikál cetliken bárkivel, amennyit feltétlenül muszáj. Az új iskolától is csak annyit vár, hogy mindenki hagyja őt békén, és akkor nem lesz elviselhetetlen az élete, legalábbis nem jobban, mint amennyire már így is az...
Josh Bennettet mintha valami láthatatlan erő venné körül, senki nem mer közelíteni hozzá, ha mond valami, senki nem vitatkozik vele. A fiú csak túl akar lenni a még visszalévő középiskolai évén, aztán a garázsában fog építeni egyfolytában. Családja nincs, teljesen egyedül él, és nem is akar senkit maga körül. Aztán egy éjjel a furcsa, néma lány a suliból feltűnik a garázs ajtajában, láthatóan el van veszve...

Hú, de nehéz erről spoilerek nélkül írni bármit is. Pedig micsoda regény! És az elején még nem is szerettem.

Az első  150 oldalon tényleg egy szó sem hagyja el Nastya száját, és ez elég idegesítővé válik, elég hamar. Viszont azt megtudjuk, hogy a lány az egész életét felesleges szenvedésnek tartja, egyetlen célja, hogy bosszút álljon valakin. Aztán ahogy a két főhősnek végre lesznek közös jeleneteik, úgy enged fel a hangulat, és válik kicsit napfényesebbé. Kicsit. Alapvetően nem egy vidám regény, ahhoz lelkileg túlzottan sérültek a szereplők. De a depresszívtől is messze van, jó néhány olyan jelenet volt, ahol hangosan felnevettem (ekkor már tudtam, hogy ezt a sztorit nagyon fogom szeretni).

Amikor Josh és Nastya a garázsban beszélget, azok a jelenetek igazán jók, érezni, ahogy lassan néhány dolog helyre áll bennük, de közben még mindig rengeteg a kár, és talán egy egész élet is kevés ahhoz, hogy teljesen  begyógyuljanak a lelki sebek. Főleg, ha valaki nem is akar helyrejönni.

Ez a a főszereplőkkel valami gáz van, de egymásba szeretnek vonal kezd előre törni, és ahogy egyre több ilyet olvasok, úgy egyre inkább tartok tőle, hogy csak a divatot akarja követni a szerző, de az a mélység, ami egy ilyen könyvhöz szükséges, az teljesen hiányzik. Itt szerencsére nem, teljesen hihető,hogy miért úgy reagálnak és éreznek úgy a szereplők, ahogy.

Bár nálunk ez a regény szinte teljesen ismeretlen, velem legalábbis még nem jött szembe, de a Pushing the Limits rajongói imádnák ezt is. Szóval hajrá, és fel ne adjátok, mielőtt Nastya beszélni kezd! Utána meg már úgysem tudjátok letenni.

Nyelvezet:3/5 Van benne néhány érdekesebb szó, de ezek nélkül is könnyen érthető.

Borítómánia

Lisa Burstein: Dear Cassie

Én is nyarat akarok! Ebből a borítóból pedig csak úgy süt az a fülledt, forró, napos nyári hangulat, amit annyira imádok.

Ally Carter: Perfect Scoundrels

 Mikor lesz következő???

 Mert ez megint a szokásos színvonal volt, azaz szimplán csak lenyűgöző. Egyszerűen ennél különlegesebb és élvezetesebb YA sztori nincs ma a kínálatban.

 Jó, persze én elfogult vagyok, mert egyrészt a történet már réges rég megvett magának (konkrétan az első kötet második oldala tájékán, mikor Hale felbukkant), másrészt megmagyarázhatatlanul vonzódom a heist műfajához (rablós-átverős, ki a legokosabb típusú versengős dolgokat jelent a kifejezés), számomra ez a szórakozás alfája és ómegája.  Nem a legjobb ötlet egyébként ilyen irányú rajongást kifejleszteni, mert a műfaj gyakorlatilag kihalt. Illetve filmek vannak (tipikusan az Ocean's mozik ilyenek), de könyvről nem tudok ezenkívül, részben ezért is becsülöm ennyire sokra.

 Ezúttal Hale kerül a fókuszba, ugyanis a nagymamája meghal. És őt nevezi meg a családi cég egyetlen örököseként. Azonban Kat gyanítani kezdi, hogy a végrendeletet meghamisították,és valójában Hale egy átverés célpontjává vált. A lány egyedül kezd nyomozni, ami nem sok jóhoz vezet...

 Mit újat mondhatnék? Hogy a stílusa lehengerlő? Tudtuk. Hogy legszívesebben az egész könyvet kiidézném, mert minden mondatban van valami, ami miatt érdemes lenne? Nem újdonság. Hogy ennyit könyvön régen nevettem? Hogy egyszerűen minden szereplő imádni való? Hogy Hale?

 Nos, ez utóbbit sosem tudom eléggé kiemelni. Mert ez a srác eddig is a kedvencem volt (kevesen vesznek le a lábamról az első mondatukkal, neki sikerült), de most még inkább az lett. A világ egyik leggazdagabb családjának örököse, és mégse volt sokáig semmije. Aztán egy éjszaka megjelent egy lány a nappalijában, és gyanúsan méregette a falon függő Monet-t (ami egyébként hamisítvány volt). A lány végül mégsem a képpel, hanem a fiúval távozott.

 Eddig Hale családjáról szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy úsznak a pénzben, de a fiuk egyáltalán nem érdekli őket. Most kiderül, hogy mégis volt valaki, akit érdekelt: Hazelt, a nagyit. De ő meghalt, és Hale-ben valami eltörött, hiszen elveszítette az egyetlen rokonát, aki az egész családot jelentette neki. Kat nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem tudja hogy segítsen. Csak annyit tehet, hogy próbálja éreztetni Hale-lel, hogy azért van még családja, csak nem az, amelyikbe beleszületett, hanem az, amit választott, amikor 2 éve azon az éjjen kisétált a családi villából Kattel.

 És persze most is kapunk egy jó kis heist-ot, de ez a szál kicsit háttérbe szorult Hale miatt. Ezt egy picit azért bántam. Azért az utolsó felvonásban olyan átverést kaptunk, ami gyönyörű volt a maga egyszerűségében, úgyhogy ez némiképp kárpótolt.

 Végre megismerhettük a Heist Soceity nagy öregjeit is. Mind bevetették képességeiket, mint a lopás, csalás, hazudozás, annak érdekében, hogy segítsenek Hale-nek. És ez a család bizony külön-külön se semmi, de együtt olyan elementáris erőt képviselnek, amit nem állíthat meg holmi nagyravágyó gonosztevő.

 Bár ezúttal egy kis szomorúság is megjelent a történetben, azért ez továbbra is egy vidám történet, csak most kicsit érzelmesebb volt a szokásosnál, de ettől csak még jobban tetszett. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, de ezt mondani se kell.

Nyelvezet: 3/5 Nem nehéz, de a heist zsargonja azért itt van, bár csak néhány szó és kifejezés erejéig.

Ui.: Figyeljétek csak ki tükröződik a napszemüveg lencséjén!;)